Gáspárik Attila
Egy mondat következményei,
avagy pár sor Vidnyánszky Attiláról
PUBLICISZTIKA – LXX. évfolyam, 17. szám, 2026. április 24.
„Sok vita, kérdőjel, kétkedés és manipuláció környezi manapság a Nemzeti Színház eszméjét. Ha tőlem megkérdeznék: mi lehet ez az eszme ma, az ezredfordulón? – a határainkon túli magas igényű magyar nemzeti színházakra mutatnék: a Tompa Gáboréra, a Vidnyánszky Attiláéra.” (Hubay Miklós, Magyar Hírlap, 1996. február 16.)
Eltelt harminc év – egy emberöltő. Tompa Gábor még mindig a kolozsvári Magyar Színház igazgatója. Vidnyánszky Attila ezzel szemben felsorolhatatlan számú funkció birtokosa; ezek közül a legismertebb, hogy immár tizenhárom éve vezeti a budapesti Nemzeti Színházat. Nála hosszabb ideig egyhuzamban csak Paulay Ede állt az intézmény élén: tizenhat évig. Ha a jelenlegi szerződések érvényben maradnak, Vidnyánszky is eléri ezt a tizenhat évet. Ez önmagában talán nem lenne különösebb ügy – még ebben a felpezsdült magyar közéletben sem. Az igazgatás azonban mégis témává vált, mert a direktor nemrég elnyilatkozta magát. Egy társulati ülés után, a Népszava kérdésére így fogalmazott: „A jövőre vonatkozóan nem hangzott el konkrét információ, mivel jelenleg nem áll rendelkezésre hivatalos kormányzati iránymutatás, így döntés sem született.” Magyarra fordítva: az évad tervei megvannak, de azok kihirdetése a politikai iránymutatástól függ. Nem az a kérdés, miért kell április közepén évadot hirdetni – nem kell. A kérdés az, hogy mit jelent ez a mondat.
Azt üzeni: a döntések nem autonóm szakmai mérlegelésből születnek. És ha ez így van, akkor az elmúlt évek döntései sem tekinthetők pusztán az ő felelősségének – hanem egy rendszer végrehajtásának. Ez a mondat egyszerre hárítás és lojalitásnyilatkozat. Innen nézve más fényt kap mindaz, ami az elmúlt évtizedben történt: intézmények átalakítása, fesztiválok leépülése, szakmai struktúrák szétverése, képzések marginalizálása, a független szféra kivéreztetése. Röviden: SZFE, tao, POSZT, Kisvárda, igazgatók kinevezése… És és a színi és minden egyébb művészeti kritika visszaszorítása a szak- és kritikai lapok anyagi ellehetetlenítésével. Mert ez sem a politikusok ötlete volt. Ezekről lehet (kell) vitatkozni – de az autonómia hiányának beismerése új keretbe helyezi őket.
Pedig másként indult.
A kilencvenes évek elején Kisvárdán megjelent a beregszászi társulat. Addig alig tudtunk valamit a kárpátaljai magyarokról. Jött egy lelkes, formabontó csapat, amely szakmai hiányosságait energiával és hittel hidalta át. Koldusopera. Alig értettük a szöveget, elég gyászosan énekeltek, de mégis hatott. Godot-ra várva – a szünetben a közönség fele elment, noha a darab emlékezetes volt. Volt bennük valami elementáris. Sokan segítették őket. A Verebes István vezette nyíregyházi színház kosztümöket készített, gyűjtések indultak a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház számára. Volt egy közös ügy: a magyar színház egysége. A lelkes évek után jött a debreceni igazgatás, majd a budapesti. A lelkes ifjúból egy bizalmatlan, félelmet sugárzó, ellenségeskedő imposztor lett.
Nem vagyok színikritikus. Nem vagyok színházelméleti szakember. Nem tisztem Vidnyánszky szakmai értékelése. De tizenegy évig vezettem egy romániai nemzeti színházat. Abban hittem, hogy érték alapján lehet – és kell – összekapcsolni a Kárpát-medence magyar színházait. Hogy létezhet szakmai párbeszéd, kölcsönös figyelem, valódi együttműködés. Ez a párbeszéd azonban a Nagy Testvér okán elmaradt. Nagyobb hangsúlyt kapott a szakmában a főváros–vidék, határon innen – határon túl, a jó magyar – rossz magyar kategorizálása, sőt újabban a keresztény – nem keresztény felosztás. Sőt: volt idő, amikor azt az üzenetet kaptuk, hogy a jelentős évfordulókat „küldjük fel Budapestre”, majd ott megünneplik őket. Az elismerések rendszere is beszűkült: erdélyi magyar színészt jellemzően csak akkor jutalmaztak komoly díjjal, ha már Magyarországon dolgozott. Ez nem integráció volt, hanem centralizáció, pénzzel meghálált hűség, ahol a szakmai tudás eleve hátrányt jelentett.
Az elmúlt években az erdélyi magyar színházak jelenléte a közös térben csökkent. Kivétel talán egy-két fesztiválszereplés. Eközben a reprezentatív, szimbolikus eseményekben – például a csíksomlyói nyeregben – egyetlen meghatározó erdélyi társulat sem kapott érdemi szerepet. Az a munka, amit a diktatúra éveiben kezdett Nánay István, Ablonczy László, Csáki Judit, András Ferenc, félbemaradt. A színházi szakma megosztottabb, mint bármikor. Vidnyánszky és középszert hirdető kommandója nem szakmai tudást, emberi tartást várt tőlünk, hanem hűséget és rajongást mindenek felett.
Nemcsak velünk, határon túliakkal volt bizalmatlan, hanem a magyar szakma nagy részével. A Nemzeti színpadán az elmúlt években alig rendeztek magyar rendezők, a legtöbbet játszott kortárs magyar szerző, Székely Csaba egyetlen szövegét sem mutatták be tizenhárom év alatt. Tovább is van, mondjam még?
Lehetne hosszan sorolni a következményeket és a mai állapotokat. Erkölcsi és szakmai károk halmozódtak fel. Ezek felmérése még évekig tart majd.
Sokáig nem szóltam. Azt gondoltam: „nem kell levágni, leszárad magától”. Különben is, a nyugdíj határán várom a „megnyugvás ösvényeit”. Azonban amikor az ATV egyik műsorában azt hallottam a Nemzeti Színház igazgatójától, hogy Romániában „tizenöt független társulat működik”, akkor mégis megszólaltam. Ez a szám nem egyszerű tévedés. Bocsánat: hazugság. A valóságban inkább százötven körül van azoknak az együtteseknek a száma, amelyek az alkotás szabadságát feljebb helyezik, mint az intézményes fenntartást. Ez nem részletkérdés, ezek tények. Ez a tájékozottság mértéke – vagy a valóság Vidnyánszky megszólalásainak igazságtartalmáról? Tíz százalék igazság és kilencven százalék hazugság?
Most meg bejelentkezik, hogy szívesen folytatja. Nem. Neki most mennie kell. Sok kárt okozott a szakmának, az európai gondolatnak és nekünk, határon kívül élő és alkotó magyaroknak. Sajnos számtalanszor a határon túliakat az ő jellemével, személyével azonosítják, pedig vannak köztünk nem kevesen, akik becsülettel, igaz módon élik életüket, és igyekeznek nem vétkezni sem szóban, sem cselekedetben, sem gondolatban, de még mulasztással sem.
Vidnyánszky Attila egyszer azt mondta: amíg egyetlen magyar is él Kárpátalján, addig érdemes ott magyar színházat csinálni. Ezzel egyet lehet érteni. Sőt: egyet kell érteni. Biztos vagyok benne, hogy ha ott újra zászlót bontana, sokan önkéntesen nyújtanának segítő kezet. Csakhogy ehhez nem adminisztratív hűség, hanem művészi bátorság kell. Az a régi, merész, fantáziadús, elszánt alkotó, aki egykor volt. Mert kisebbségben élni nem állapot, hanem feladat. És a színház – ha még jelent valamit – ennek a feladatnak az egyik legfontosabb nyelve. Vajon a kezdetben idézett Hubay Miklós mit szólna ehhez a karrierhez harminc év távlatából?
Leave a Reply