Gasparik

Volt ilyen?

„Ez tényleg megtörtént? Volt ilyen?” – hallom a kérdést a tízperces vastaps után.

március 16., este. A budaörsi Latinovits Színház nézőtere. Székely Csaba Az igazság gyertyái című darabja, Alföldi Róbert rendezésében. A kérdés nem rosszindulatú. Inkább döbbenet. A hitetlenség őszinte pillanata, amikor a színház – ritka kegyelmi állapotban – visszavezeti a nézőt a valósághoz.

Odafordulhatnék, és mondhatnám: igen, hölgyem, megtörtént. Csak éppen nem tanították. Nem került be a közös tudásba. Hiába írta meg Szávai Géza a Székely Jeruzsálemet, hiába született róla előadás Marosvásárhelyen – a bözödújfalusi székely szombatosok története ma is inkább hiány, mint emlékezet.

Egy falu, amelyet víz alá temettek. Egy temető, amelyhez már út sem vezet. Nincs tábla, nincs jel. Csak a tó van. A hétvégi idill: flekken, horgászat, vízparti zaj, locsi-pocsi. És alatta egy közösség, amely a saját hitéhez való ragaszkodásban a végsőkig ment el.

Eccer élünk.

A színház itt nem rekonstruál. Nem illusztrál. Nem népieskedik. Alföldi rendezése pontosan tudja, mit kell elhagyni. Nincs góbéskodás, nincs folklórba csomagolt önfelmentés. Van helyette tiszta, fegyelmezett formanyelv – és egy történet, amely ettől válik egyetemessé.

https://latinovitsszinhaz.eu/eloadas/az-igazsag-gyertyai

Mert bár tudom, hogy Kőrispatak merre van, ez az előadás nem igényli ezt a tudást. Elég a nyitott szív. A díszlet kékje és sárgája egyszerre idézheti a székely zászlót és egy háború sújtotta ország színeit. A történet így kilép a földrajzból, és belép a jelenbe.

Ez mese.

De a komoly mesék mindig a valóságból táplálkoznak. Tragikumuk humorral van kikövezve, különben elviselhetetlenek lennének. És itt is ott a humor: a makacsság, az eltökéltség, az a különös, szerethető konokság, amely egyszerre nevettet és szorítja össze a torkot. Az a pillanat, amikor egy közösség kimondja: azok vagyunk, akiknek valljuk magunkat. Akkor is, ha ezért meg kell halni.

Ez már nem mese. Ez történelem.

És a színház – a jó színház – ilyenkor nem mesél, hanem visszaad. Visszaad egy történetet azoknak, akik nem tudtak róla. És visszaad egy kérdést azoknak, akik azt hitték, már mindent tudnak.

Volt ilyen?

Igen. És az a kérdés, hogy ma mit kezdünk vele.

Székely Csaba újra pontos és elkerülhetetlen szöveget írt. Nem hangos, nem didaktikus, nem kérkedik. Csak ott marad az emberben. Mint egy lassan égő gyertya.

Lehet, hogy egyszer majd díjakat is kap érte. Ezüstfenyőt, vagy bármi mást.

De van egy kitüntetés, amelyet nem osztanak intézmények: amikor egy közösség története végre megszólal a színpadon, és valaki a nézőtéren először felteszi a kérdést:

„Ez tényleg megtörtént?”

Na, ott kezdődik az igazság.

A előadást 2026 március 16.-án láttam, online vásárolt jeggyel.

Két éve, protekcióval – mert jegyet már sehol nem adtak – megnézhettem a budapesti Örkény Színházban Bodó Viktor rendezését, az LSD-t, vagyis a Lidércek, Shaxpeare, Delírium című előadást.

William Shakespeare Szentivánéji álom című drámáját Závada Péter átiratában és a társulat improvizációi alapján vitték színre. Lenyűgöző volt: a színészi játék harmóniája, a fékevesztett fantázia szárnyalása.

Mondtam is magamban: vajon Bodó Viktor mit kezdene egy másik társulattal?

Tegnap láttam a választ. A Tamási Áron Színház Marosvásárhelyen adta Shakespeare Viharát. Ez a társulat évek óta az egyik legprofibb, legihletettebb magyar trupp. A Bodóval való közös munka nevezhető „nyolcadik típusú találkozásnak”.

Vagyis: a nyolcadik típusú találkozás lényege a teljes körű, kétoldalú kommunikáció és a tudati fúzió. Ez már nem csupán megfigyelés vagy elrablás, hanem egyfajta galaktikus diplomácia, spirituális egységélmény.

Ebben az előadásban minden benne van, amit a színházban szeretni lehet: játék, gondolat, provokáció, párbeszéd, történetmesélés és fékevesztett jókedv.

https://www.tasz.ro/eloadasok/a-vihar/

Bodó és csapata itt is a színészekben gondolkodik és velük cselekszik. Ez az előadás csak ezzel a gárdával jöhetett létre. Itt nem festik fehérre a színészek arcát, hogy jobban kihangsúlyozzák a rendező mondanivalóját, és nem használják a színészek testét puszta fényvisszaverő felületként a rendezői vízió hatékonyabb ábrázolására. A színész játszik, a rendező rendet teremt – és közben mindketten erejük teljében alkotnak.

A darab, vagyis a Vihar, röviden egy szigeten játszódó történet hatalomról, bosszúról, megbocsátásról és illúzióról. A kérdés mindig az: mi ez a sziget, mi a hatalom, és ki az illúzió?

Szentgyörgyön a színház maga a sziget – az illúzió szigete –, ahol Prospero házikabátban cserélik botlik, szeretetre méltóan. A nagy, de kissé fáradt színházi mágus. Ő sem tökéletes. Miért lenne az?

Ariel a mindenkiben lakó játékos kamasz-angyal, akit szétvet a jókedv. Aktív mint egy nyolc az egyben mosópor.

Akik őket körülveszik, egy sokszínű, játékéhes, vidám „állatkert”: játszanak és zenélnek. Jól zenélnek – legalábbis ezt az illúziót keltik. Mindent tudnak a színházról. És a tudásukat örömmel osztják meg a nézőkkel. Annyira erősek, hogy önmaguknak is folyamatosan tudnak görbe tükröt tartani.

Jó kis tavaszköszöntő előadás. Mindenkinek ajánlott, aki egy jó kalandra vágyik.

Eszembe jutott egy harmincnyolc évvel ezelőtti szatmári Vihar is. Parászka Miklós egyik első rendezése. A lepusztult, fagyos, Ceaușescu által fémjelzett korszak rideg éveiből. Katartikusan megrázó előadás volt. Véresen komoly játék, benne minden akkori keserűségünk és kilátástalanságunk.

Egy fegyelmezett, katonás társulat működött a színpadon, mint edzett frontkatonák.

Szatmáron akkoriban ott volt a remény az újjászületésre, a korszerű kortárs művészetre. Máig meghatározó élmény maradt.

Pár év múlva a társulat „viharos” felállását szétsodorta a forradalom utáni káosz. A két Vihar a fejemben plasztikusan mutatja a romániai magyar színjátszás közel negyven éves ívét. Szép volt. Jó volt egy kicsit is benne lenni.

Jusson ez eszünkbe, és vigyázzunk arra, ami van.

Előadás előtt kávéztam egy bukaresti színész válogatással foglalkozó szakemberrel. Egyszer csak nekem szegezte a kérdést, miért komolyabban a magyar színészek, mint a románok? Ahova megy azt látja, tapasztalja, hogy a erdélyi magyar színészek sokkal elszántabbak, alaposabban mint a román társaik. Istenem, egy kérdés ami sokszor felmerült, de intézményvezetőket nem adhattam rá eszem diktálta válaszokat… mondom neki, tudod kisebbségben sokkal kevesebb a lehetőségünk az anyanyelvünkön megnyilvánulnunk. Azt a keveset amink van, hát azt megpróbáljuk maximálisan kihasználni. Felénk a szinhaz (még) nem az időtöltés, a minőségi szórakoztatás egyik formája, hanem…

Az előadást 2026 március 14. láttam online vásárolt jeggyel .

80 éve alakult a marosvásárhelyi Székely Színház

március 10-én volt a marosvásárhelyi Székely Színház első bemutatója – a mai Nemzeti Színház jogelődjéé.

Ott voltam az ötvenedik születésnapon a Kultúrpalotában. Minden Tompa Miklósról szólt. Roppant untam a hosszú, unalmas beszédeket. Az előcsarnokban röhécseltünk Tompa Gáborral. Ma is emlékszem a fő poénjára:

– Tudod, Pendi (az egyetem fogadott kutyája) miért nem kapott kitüntetést?

– Miért?

– Mert néha közbeugatott.

Amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a vásárhelyi színház múltjával ( végül is 24 évig volt a munkahelyem) , akkor ismertem meg igazán Kemény János és Pittner Olivér érdemeit. Mára – legalábbis a szakmai köztudatban – mindhármuk neve ismert. Legalább ezt megérte megcsinálni.

Most éppen Kemény és Tompa kapcsolatával foglalkozom. Remélem, nemsokára végzek vele. Igaz, egyelőre nem tudom, melyik kiadót fogja érdekelni – de reménykedjünk.

Az alábbiakban egy régebbi beszélgetés részlete következik Galfalvi Zsolttal, aki egy ideig a marosvásárhelyi színház igazgatója volt. Érdekes történet.

Gálfalvi Zsolt: Amikor intenzíven kezdtem el dolgozni a Kulturális Tanácsnál, akkor Kemény János volt az irodalmi titkár. 

G.A. Ismerted?

Gálfalvi Zsolt: Mi ismertük egymást az írószövetségből, úgyhogy én hozzá mentem, rokonszenveztünk is egymással. Nem volt már különösebben nagy szerepe a színháznál, de ott volt. Egyrészt. Másrészt, mert akkor már politikailag nagyon kezdett zűrösödni a világ. ’52-ben, kérlek szépen, amikor megint jöttem és kerestem, Kemény Jánost, akkor közölték velem, hogy Kemény János nincs a színházban. Utána érdeklődtem, nagyon rövid idő alatt, nagyon hogy hívjákosan, kidobták. ’52-ben… Akkor volt egy ilyen, osztályharc élesedés. 

G.A. Ez fentről jött?

G.Zs. Ez a helyi szervektől jött.

G.Zs. Ahogy én utána néztem, s ahogy én utána beszéltem, áramlat jött, hogy ezeket az embereket, tehát mindenkit, akibe bele lehet valamilyen alapon kötni, azokat ki kell tenni és Vásárhelyt ezt alkalmazták egyebek között Kemény Jánossal. És kidobták.

G.A. Tehát, Tompának van vajon hozzájárulása vagy nincs.

G.Zs. Abban az értelemben van, hogy nem tiltakozott.

G.A. Nem tiltakozott. 

G.Zs. Tompa, ilyen dolgokban nagyon hogy hívják nem volt bátor. Azért elmondom neked, hogy, nemcsak azért, hogy bennem mély nyomot hagyott, jelentéktelennek tűnő, de jellemző. ’55 – Marosvásárhelyi Színház 10 éves. Nagy ünnepségek, előadják a Budai Nagy Antalt. Kolozsvárról az Utunk szerkesztőségéből jön egy küldöttség, mi akik a lapnak dolgozunk, magyar kultúrával foglalkozók, együtt jövünk, mellékesen repülőgéppel, mert akkor még repülőgéppel lehetett Marosvásárhely és Kolozsvár között…

G.A. Micsoda rendszer. 

G.Zs. A társaságban ott van, Kiss Jenő, Asztalos István és én. Ezek közül ketten, Kiss Jenő és Asztalos István az erdélyi Helikon oszlopos tagjai voltak. Nagyon jó viszonyban voltak Kemény Jánossal. A főtéren sétálunk, délután, este az előadás előtt és jött szembe Kemény János. Most mért maradt meg nekem ez az emlék: először azért mert, a két kollégám, akivel nagyon jól voltam, rettenetes zavarba jött. Mert ők, az elmúlt években, mialatt Kemény János vezette az irodalmi titkárságon nem találkoztak vele. János a maga lelkében szerény ember volt. Ott beszélgetünk a főtéren és akkor egyikünk, nem tudom, hogy ki, biztosan nem én, nekem annyi orrom volt, hogy tudtam, hogy ezt a kérdést nem kell feltenni. Azt mondja, hogy akkor este az előadáson találkozunk. János elpirult s azt mondja, nem találkozunk, mert Tompa elfelejtett meghívni. Tehát, a 10 éves évfordulóra. 

Gálfalvi Zsolt: Kemény Jánosnak az alapításában óriási szerepe volt. A jó színészek miatta jöttek, mert azok bíztak Kemény Jánosban. És tíz év után, Tompa elfelejtette meghívni. Kemény János nem is volt ott akkor, amikor ünnepeltük a színház 10. évfordulóját. Na, most ez volt a Tompa…

Tompának és Keménynek óriási érdeme volt a színház megalapításában és művészi karakterének kialakításában. Hogy nem voltak barátok…. Hát nem. Rossz idő voltak. A későbbiekben remélem sikerül árnyaltabb bemutatni a két ember viszonyát!

Éltesse Tália Istene a színházat Marosvásárhelyen (is) A színészeket, a nézőket és mindenkit aki jószándékkal szolgálja az Ügyet!

Caligula helytartója Szegeden – jegyzetek egy Székely János-előadás margójára

A romániai magyar drámairodalom legtöbbet játszott szerzői közé ma kétségtelenül két Székely tartozik: Székely Csaba és Székely János. Nem rokonok, és személyesen nem is ismerték egymást. Ami azonban közös bennük, az a nyelvük: olyan magyarul írnak, amely nem igényel „magyar–magyar fordítást”. Szövegeik a teljes magyar nyelvterületen érthetők.

Székely Csaba a jelen szerzője: járja a magyar nyelvterületet, figyel, mérlegel és ír – jellegzetesen erdélyi nézőpontból, de univerzális érvénnyel.

Székely János (1929–1992) egészen más alkati író volt. Szinte egész életét Marosvásárhelyen töltötte. Regényeket, verseket, esszéket és drámákat írt. Abban az időszakban alkotott, amikor számos erdélyi magyar író fordult a színház felé. Drámát írt többek között Molter Károly, Méhes György, Kocsis István, Kincses Elemér, Deák Tamás, Csíki László, Lőrinczy László, Sütő András, Bajor Andor, Márton Lili és Simon Magda – sőt egy-egy alkalommal még Kányádi Sándor is.

Mindmáig hiányzik azonban egy pontos, rendszerezett leltár a romániai magyar drámairodalomról. A szocialista korszakban a színházakat kötelezték kortárs darabok bemutatására, így a repertoárban jelentős számban szerepeltek új művek. Mára ezeknek a daraboknak jelentős része színháztörténeti adattá vált – vagy még azzá sem.

Jó példa erre Sütő András esete. A nyolcvanas években szinte minden színház játszotta, mára azonban teljesen kikopott a repertoárokból. Érdekesség, hogy van olyan darabja – például a Kalandozások Ihajcsuhajdiában című mesejáték –, amelyet Erdélyben mindmáig nem mutattak be.

Székely János drámái sajátos módon születtek. A szerző maga is úgy fogalmazott:

„Valahányszor elegem volt az életből, írtam egy drámát, és kiírtam magamból az öngyilkosságomat.”

A drámaírás számára tehát nem elsősorban színházi feladat volt, hanem személyes, egzisztenciális szükséglet. Ennek ellenére művei a magyar színház fontos darabjai lettek.

A Caligula helytartója különösen figyelemre méltó pályát futott be. A szöveg 1972-ben jelent meg Marosvásárhelyen, az Igaz Szó folyóiratban. A darabra Radnóti Zsuzsa dramaturg figyelt fel, és az ő közreműködésével került színpadra a gyulai Várszínpadon, a marosvásárhelyi Harag György rendezésében.

A darabot Romániában akkoriban nem mutatták be, de ennek oka nem közvetlen cenzúra volt, hanem inkább a korszak színházi ízlése és intézményi logikája.

A mű azóta számos magyarországi előadásban megjelent. Emlékezetes volt például Parászka Miklós debreceni rendezése 1996-ban, majd Szikszai Rémusz 2011-es interpretációja, illetve Szász János 2018-as feldolgozása a budapesti Nemzeti Színházban .

Székely János drámái gondosan felépített filozófiai tézisek. Bár erősen gondolati szerkezetűek, első olvasásra vagy hallásra is érthetők. A kommunista diktatúra megszűnése után sokan azt feltételezték, hogy ezek a szövegek elveszítik aktualitásukat. Ez nem történt meg. A darab alapvető emberi helyzeteket és hatalmi dilemmákat vizsgál, ezért minden korszakban értelmezhető maradt.

Még gyengébb rendezésekben is átüt rajtuk a gondolati tisztaság.

Ezzel a tudattal indultam Szegedre megnézni az új előadást.

A bevezető kommunikáció azonban már előrevetített némi bizonytalanságot. A szeged.hu oldalán az olvasható, hogy a darabot Székely János aki egész életében Kolozsváron alkotott, 1972-ben, a Ceaușescu nevével fémjelzett Romániában írta, és a bemutató lehetősége fel sem vetődhetett az akkori rendszerben.

Az efféle nyilatkozatok azonban ritkán tesznek jobbá egy előadást. Székely János egész életében Marosvásárhelyen élt, és a darab is ott jelent meg először nyomtatásban, Az Igaz Szóban 1972-ben. A magyarországi bemutató megszületése inkább szakmai figyelem és dramaturgiai érzékenység eredménye volt, mint politikai tiltás következménye.

A mostani szegedi bemutató önmagában örvendetes.

Az előadás azonban vegyes benyomást keltett.

A színészek láthatóan komoly feladattal küzdenek: a drámai jambusban írt szöveg komoly technikai fegyelmet igényel. Egy kétszázötven férőhelyes térben különösen nehéz megőrizni a gondolati érvelés finomságát.

Fábián Péter rendező alapvetően teátrális megközelítést választott. A színészek vállaltan szerepet játszanak, nem a realista illúziót keresik. Ez a koncepció elvileg járható út lenne, a megvalósítás azonban nem marad következetes. A játék több ponton visszacsúszik a magyar színházban jól ismert, rossz értelemben vett realista „zufecbe”. Kis stílű lelkizés gondolatok ütköztetése helyett.

Pedig ez a szöveg lehetőséget adna arra, hogy valóban megéljék.

A darab kérdései ma is érvényesek:

mi ma egy szobor,

mi ma a hatalom,

meddig tart egy társadalmi felhatalmazás

mi ma egy feloldhatatlan konfliktus?

Az előadás végén a bosszú gesztusa abban jelenik meg, hogy az egyik szereplő lepisili a szobrot. Ez az értelmezés azonban inkább ironikus gesztus marad, mint valódi drámai csúcspont. De legalább kocsi. Nem nem zavar a színpadi pisilés, de az amikor a színész hátat fordít és látom magam előtt, hogy előszedi a mellékes által preparált vízzel telt lufit és nyomkodja….

A fináléban vetített képsor következik: Castro, Sztálin, Ceaușescu, Rákosi.

Ez a megoldás inkább magyarázatnak tűnik, mint színházi gondolatnak. Olyan rendezői reflexnek, amely akkor jelenik meg, amikor az alkotók nem bíznak eléggé a színpadon elhangzó szöveg és a színészek erejében.

Pedig Székely János szövege önmagában is erős.

A színházról vallott, talán leegyszerűsített elvem az, hogy ha egy rendező nem tud többletet hozzáadni a szöveghez, legalább ne vegyen el belőle.

Az előadás külön értéke Rozs Tamás zenéje, amely valódi atmoszférát teremt.

Az előadást 2026. február 22-én láttam a szegedi Kisszínházban.

Köszönöm a Szegedi Nemzeti Színház meghívását.

Az egyik legsikeresebb szakmai integráció Romániában

Romániában talán a legismertebb, legelfogadottabb és leginkább hiteles szakmai szövetség a színészeké: a UNITER. Közismert név, valódi szakmai tekintély. És ami különösen fontos: ez az a szervezet, amelynek sikerült az, ami sok másnak nem – a magyar színházakat egyenrangú félként integrálni.

Ebben a szövetségben a magyar színházak nem a megtűrt szerepet játsszák. Jelen vannak, számítanak, mérvadók. Az UNITER-nek is köszönhető, hogy a magyar színészek nemcsak szűk szakmai körökben ismertek, hanem országos szinten is. Ez azonban nem pusztán intézményi érdem.

Kellettek hozzá nézők. Kellettek hozzá közösségek. Kellettek hozzá azok az erdélyi magyar közönségek, amelyek ma is roppant komolyan veszik a színházat. És kellett az is, hogy a két szakmai képző egyetem tisztességgel, következetesen elvégezze a dolgát.

Néha azt hiszem, fel sem tudjuk mérni, mekkora lehetőség és milyen kivételes állapot az, hogy egy közel egymilliós kisebbségnek nagyjából húsz hivatásos társulata van. Ez önmagában is kulturális csoda. Hatalmas összefogás eredménye, hiszen ezek a színházak a piacról nem tudnák fenntartani magukat ilyen magas színvonalon.

És mégis: vannak színészeink, rendezőink, tervezőink, zenészeink, drámaíróink, zeneszerzőink. Nemcsak hogy él a romániai magyar színház, hanem – bátran kimondhatjuk – prosperál is. Gondoljunk bele, Szekely Csaba, Galló Ernő inspirációjára irt magyarnyelvű szövege is az év legjobb drámája kategóriában jelölt! Ezúttal nem volt magyar a zsűriben! (Az előadást tessék megnézni)

A színvonal egyik legpontosabb fokmérője minden évben a legnagyobb romániai színházi seregszemle: az UNITER-díjak jelölése. Ott valóban a színházi „felső tízezer” jelenik meg. És öröm látni, hogy Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Marosvásárhely mellett már Szatmár is bérletet váltott a jelöltek közé.

Van még valami, ami különösen felemelő: a magyar művészek jelentős része nemcsak alkotó, hanem tanár is. Tudást ad tovább, rangot ad a szakmának, és nap mint nap igazolja, hogy a színház nem könnyed időtöltés, hanem roppant komoly játék.

„Én játszom ugyan,

de ti vegyetek komolyan.”

(Szilágyi Domokos)

Éljenek a jelöltek.

És éljen a romániai magyar színház. 🎭 az a romániai magyar szinhaz amelyik szerves része az összmagyar színjátszásnak, ha ezt nem is sokan veszik tudomásul! Íme a jelölések!

https://transtelex.ro/kultura/2026/02/26/eletmudijjal-tunteti-ki-tompa-gabort-a-roman-szinhazi-szovetseg

Kóda. Harmincnyolc éve tanítok. Igyekeztem mindig távolságot tartani a hallgatókkal. Nem kedveltem a kotló szerepet. Tudom voltak sokan, akik közelebb szerettek volna kerülni hozzam… Én meg úgy gondoltam, hogy a csatáikat egyedül kell megvívják, mégha a szinhaz csoportos “foglalkozás” A sok távoltartásukat közben azért igyekeztem jobban figyelni azokat akikhez valaha közöm volt… nos kurvára örülök, hogy az idén Moldovan Blanka, Nagy Csongor, Boros Csaba is a jelöltek között van. Részemről már nyertek is!

Diogenész a kutya volt a címe annak a Dumitru Solomon-darabnak, amelynek 1988-as előadásában feltűnt nekem egy statiszta lány tekintete. Ott is volt, meg nem is. Elhitte, hogy részese a történetnek, ugyanakkor külső elemzőként is jelen volt. A nyolcadikos ifjú hölgyet Kincses Rékának hívták.

A történet aztán a szokásos pályán haladt tovább: érettségi, egyetem, bölcsész… majd eltűnés valahol messze. Egyszer csak feltűnt egy nagy hullámokat vető dokumentumfilmben, a Balkán bajnok-ban.

Számomra az „igazi” Kincses Réka a marosvásárhelyi Ariel Színházban rendezett Pentheszileia-program című előadásban jelent meg igazán, amelyet ő maga írt és rendezett. Valami egészen furcsa, tükrös előadás volt. Olyan, amely az arcodba nyomja a tükröt, és kényszerít, hogy belenézz. Ami különösen megkapott: mindeközben jó történeteket mesélnek, és a rendező hagyja – sőt, ösztönzi –, hogy a színészek játsszanak.

Elfogultan jelenthetem ki: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban rendezett Double Blind (Kincses–Nelega) előadás számomra a mai napig az egyik legnagyobb kedvenc.

Ezek után nem kevés feszültséggel ültem be a nagyváradi Szigligeti Ede Színház Villámcsapottak című előadására, amelyet szintén Kincses Réka jegyez, ezúttal Enyedi Évával közösen. Amikor az „elhülyülés elleni” blogokat elkezdtem írni, megfogadtam, hogy csak pozitív dolgokról fogok szólni. De mi van akkor, ha most ez nekem…? A váradi színház ugyanis nem kifejezetten az ilyen performatív előadásokhoz szokott.

Nos, az előadás végén szökellve indultam neki az esőáztatta városnak, és magamban csak annyit mondogattam: ez kurva jó volt.

Ugyanazt a Kincses Rékát láttam, mint annak idején a Diogenészben: a „kint is vagyok, bent is vagyok” hozzáállást. Ugyanazt a viszonyt a színészekhez, akiket enged – sőt, nógat – játszani.

Pár éve használja a színház a Transylvania Stúdió termet, és mára mondható: van stílusa, identitása. Azt hiszem, ebben a térben a színészek sokkal őszintébben, felszabadultabban játszanak, mint a „125 évesben”. A közönség is – zsúfolt ház mellett – elragadóan él együtt a színészekkel. Lehet Nagyváradon, igazából két színház van?

Ez igazi csapatmunka. Nem vagyok kritikus, de ki kell emelnem: Molnár Júliát és Firtos Editet rég láttam ennyire önfeledtnek, felszabadultnak. Több Kincses-előadást látva meg merem kockáztatni, hogy a rendező-író igazából a színésznőkben tud valami mást, újat megmutatni, miközben többnyire a saját történeteit meséli, mesélteti.

A néző számára nagy öröm látni azt is, ahogy a „három gyerek” – Hajdu Géza, Szotyori József és Scurtu Dávid – fékevesztetten komédiázik, miközben Kocsis Anna és Sebestyén Hunor kiteszi a lelkét a színpadra: összevágja, friss kenyérre teszi, és megeszi.

Fodor Réka és Kocsis Gyula pedig olyat mutatnak – és úgy –, ahogyan az csak ritka alkalmakkor adatik meg egy színésznek. Balogh Attila? Végre elejétől végig értem, mit mond, de ami ennél is fontosabb: igazi, komplex, vérbeli alakot hoz. Olyat, amin nevetni és sírni is lehet. És főleg: egyszerre. Két alázatos zenei partner keretben tartja az előadást. Dombi Dávid és Toth Gábor valamint a zenészek legjobb barátja a dobos, dobosok Szotyori József és Fodor Réka. Szembe ülni másfél órán át a közönséggel, zenélni és közben a színészeket szolgálni, nem kis feladat. A Dobrovszki Dóra rendezte, Leenane szépe és a Kincses-Enyedi Villámcspottak két pont! Meghatároz egy egyenest?

Nagyszerű élmény volt.

Érdemes folytatni.

Pár napja címlapon hozza a romániai magyar sajtó – szinte kórusban –, hogy van egy sportoló az olimpián, aki marosvásárhelyi, és szurkol neki Szováta is, meg még sokan mások is. A lelkesedés érthető. Ami viszont feltűnően hiányzik ezekből az írásokból, az a kérdés maga:

miért nem indulhat ez a kiváló, Marosvásárhelyen született sportoló hazai színekben?

A cikkek nem beszélnek hangsúlyosan arról, milyen áldatlan állapotban van a sportinfrastruktúra Romániában. Hiába a közpénzből származó lejmilliók: ezek szinte kizárólag a focira, a jégkorongra, néha a kosárlabdára csurrannak-cseppennek. Minden más sportág perifériára szorul, vagy egyszerűen eltűnik.

Így történhetett meg az is, hogy Molnár Anna osztrák színekben indulhat. És majd – ha nyer – a helyi RMDSZ meghívja, készül néhány szelfi, elhangzik pár mondat valamelyik dalárda teadélutánján, és mindenki elégedetten hazamegy.

Mélyebben kutatva a dolgokat, nem csupán sportpolitikai problémába, hanem egy kétségbeesett identitáskeresésbe botlunk. A hazai lapok és média valamilyen „erdélyi magyar sikerről” szeretnének beszámolni – bármiről, bárhogyan.

Közben országszerte tüntetnek a kultúrában dolgozók Demeter András ellen.

A szilágycsehi református templom tornya összedőlt a műemlékvédelem kezei között.

A parajdi sósvíz nem kell senkinek.

A Sütő András-szobor körüli cirkusz újra és újra felkavarja a kedélyeket.

Az adóprés egyre szorít.

Világvége-hangulat? Majdnem.

És közben a világ zenerajongói ünnepelnek.

Tegnap töltötte be 100. életévét Kurtág György. Lugoson született, a lugosi Coriolan Brediceanu Líceumban tanult, ahol Felician Brînzeanu gyakorolt rá meghatározó hatást. A temesvári piaristáknál érettségizett, ahol Kardos Magda zongoratanárnő és Eisikovits Mihály formálta tovább. Húszévesen Budapesten folytatta tanulmányait, majd Párizsban fejezte be azokat.

Ma a kortárs zene egyik legelismertebb alakja. A világ legnevesebb zenei színpadain játsszák műveit, a legnagyobb kiadók jegyzik a nevét. Nem tisztem értelmezni vagy elemezni életművét, de joggal várnánk el, hogy ha már meghódította a világot, a szülőföldjén is megemlékezzenek róla.

Kurtág György egész életében vállalta születési helyét, kezdeti tanulmányait, kötődéseit. Kétségbeesett szimbólumkeresésünkbe igazán beleférne. Ha nem másért, hát azért, mert díszdoktora a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémiának.

Persze lehet, hogy ha óriás-műlesiklásban indulna az olimpián, akkor észrevennék a szülőföldjén is – netán a román kulturális tárcánál, vagy az EMKE szórvány bizottságában.

És természetesen hajrá Molnár Anna! Addig is hallgassunk Kurtágot! (Is)

https://youtu.be/KHN58vAf3Y8?si=4J7cnnbV2m6dGsaM

Tompa Klárának ajánlva

Desire – Aranysárkány – Tavasz ébredése

A „desire” (vágy, kívánság) szó angolul erős érzelmi késztetést, igényt jelent valami iránt. Szinonimái közé tartozik a passion, a longing vagy az urge.

A Desiré magyarul a latin Desiderius – azaz a Dezső – becézett formája, és ha irodalomról beszélünk, akkor ez a szó a kosztolányis világ egyik rokon értelmű kulcsfogalma is.

1934-ben Kosztolányi Dezső megállt Marosvásárhelyen, a Köteles Sámuel utca 5. szám alatt, Molter Karolynál és szembenézett egy fényképezőgéppel. Teljes alakjával. Pontosan tíz évvel az Aranysárkány megjelenése után.

Tegnap este, az említett Köteles utcai házzal átellenben fekvő telken álló Stúdió Színházban újra szembenézhettünk Kosztolányival – ezúttal úgy, ahogyan ma látja Vidovszky György.

És jónak találtatott. Sőt: kiválónak.

Kosztolányi szelleme, aktuális értelmezése hagyománytisztelő, miközben fájdalmasan mai. Az az érzésem: az író ma is pontosan így írná meg ezt a történetet. Az alkotók tökéletesen ráéreztek arra, és kiváló formában mutatták meg, hogyan állnak ma a dolgok a kamaszodással, az iskolával, a tanár–diák kapcsolattal.

Az eredeti szöveget Deres Péter és Vidovszky György szétszedte és újra összerakta. A kiváló dramaturgiai munkát Sz. Gál Boglárka és Székely Anna végezték.

(Az Ady-vers két sora külön díjazást érdemel.)

Az előadás ereje abban is rejlik, hogy az alkotók alázattal szolgálták a szereplők egyéniségét és képességeit, és mindvégig színházi formákban gondolkodtak.

Zeneileg Strausz Imre komponált szép, kerek formát a tömeges lázadáshoz. A szereplők akkor énekeltek, amikor a szavak már hűtlennek bizonyultak. A zene minden alkalommal emelkedettebb lágéba helyezte a mondanivalót.

Pusztán a dalok eljátszása is megérne egy önálló koncertet.

És a szereplők?

Ők jók. Élvezik a játékot – és ez az élvezet átragad a közönségre.

Az előadásban végzős színészhallgatók játszanak:

Balázs Hunor, Csíki Roland Ádám, Kiss Eszter, Kovács Norbert, Pintér Janka, Póra Jácinta, Soós Máté Bátor, Szilágyi Orsolya, Timár Csenge Mária, Dull Bence, Fazakas Hunor, Jánosi Botond, Torner Anna. https://gasparik.blog/2026/01/11/iacob-szobaja/

Játszanak?

Élnek.

És pontosak, mint egy berlini atomóra.

Ahogy néztem az előadást, egyszer csak bevillant a felismerés:

Állj meg – hiszen ez a magyar Tavasz ébredése!

És ez a gondolat a hosszú, megérdemelt taps után is ott motoszkált bennem.

Tudom, ilyenkor következne az utánolvasás, bölcs filologusok idézése, a Theaterlogoszok tanúságtételeinek felsorakoztatása – de hadd dolgozzam most emlékezetből. Mert nincs az az alkotás amit pontosan le lehetne fordítani a Tudomány nyelvére.

Mindkét mű központi tere az iskola. Nem mint a tudás spáciumaként, hanem mint a fegyelmezés és a tekintélyelvűség helyszíneként.

Wedekindnél az iskola és a család nyíltan represszív: elhallgatás, testi fenyítés, morális terror.

Kosztolányinál az iskola látszólag civilizált, de belül ugyanolyan kegyetlen: Novák Antal világa a rend, a szabály, a „jó hírnév” börtöne.

Mindkét esetben az iskola nem nevel, hanem fenyít, megnyomorít, fojtogatja a kialakuló személyiségeket.

A tragédia oka egyik műben sem a „romlott ifjúság”, hanem a felnőttek képmutatása és gyávasága.

Wedekindnél a hallgatás és a szexualitás tabusítása vezet a drámához.

Novák Antal hisz az erkölcsben, de az empátia teljes hiánya sodorja lányát – és végső soron önmagát is – pusztulásba.

Közös felismerés:

a morál, ha nincs mögötte emberi megértés és empátia, pusztítóvá válik.

Mindkét műben a szexualitás társadalmi elfojtása halálos.

A fiatalok egyik esetben sem romlottak – „csupán” védtelenek egy hazug normarendszerrel szemben.

Mindkét alkotás anti-nevelési parabola.

Mindkettő felteszi a kérdést:

mit tesz az intézmény az emberrel, és hol van a felelősség határa?

Az előadás külön érdeme, hogy a realista stílusban megírt Aranysárkányt expresszionista irányba fordítja.

Ezért jár a nézői meghajlás.

És most: kalaplevétel – ami Viola Gábornak jut és jár.

Novák Antalt nagyon szerencsésen az egyetem egyik tanára alakítja. Viola Gábor, aki 1999-ben Wedekind A tavasz ébredésében (Anca Bradu rendezésében) kiválóan játszotta Moritz szerepét, most csodálatosan nyújt biztos partnerséget új kollégáinak.

Nem szólózik.

Alázatosan tartja a „tolvajlétrát” a színpad új művészeinek – szakmát és alázatot mutatva egyszerre.

Lehet, hogy erős a párhuzam a két mű között, de ha más nem, Viola Gábor személye biztosan összeköti őket.

Kosztolányi Desiré 1934 után újra személyesen van jelen a Kötelesben – ezúttal a páros oldalon, a 6. szám alatt.

Büszkén és boldogan látom távozni, a sárkányeregetős szélben, A tavasz ébredése előestéjén, miközben egy Four Tops-slágert dudorászik:

Reach Out (I’ll Be There)…

https://youtu.be/2EaflX0MWRo?si=WLaSUeY8uqKwx9a8

param pam pam…

Szóval ezt az előadást: megnézni, megnézni!!!!!

Állami színház, gyári norma, jelenléti ív

A ma működő romániai színházak egy része mintegy nyolcvan évvel ezelőtt alakult. Az állam meghatározó szerepet vállalt létrehozásukban: az addigi bizonytalan koncessziós rendszert felváltotta az állami finanszírozás, majd az intézményes fenntartás.

Az „állami ingyenebéd” azonban soha nem ingyenes. A színházaknak is megvolt az ára: „szórakoztatva neveltek”, és élharcosai lettek a szocialista–kommunista ideológia hirdetésének.

Mivel az állami színház mint intézményi forma új volt, senki sem tudta pontosan, hogyan kell működtetni. A mintát a gyárak adták. A működés „gyári filozófiával” zajlott: minden napra jutott munka. Az előadások mellett kötelező volt állami rendezvényeken szavalni, mezőgazdasági kampányokban kultúrműsort adni, ünnepeken felvonulni, iskolákban és gyárakban színjátszókört vezetni.

A műhelyek munkaversenyben álltak egymással. A színészek szerepléseit szigorúan számon tartották. Aki kevesebbet játszott, azt gyűlésen megdorgálták, és önbírálatra kötelezték.

A hetvenes években, a Ceaușescu-rendszer első szakaszában némi fellélegzés következett. Több külföldi darabot lehetett játszani, megszűntek a színházon kívüli kötelező feladatok, a pártdicséret pedig háttérbe szorult.

A nyolcvanas évek elején, a megszorítások idején azonban visszatért a normarendszer. Az állam előírta, hogy egy színésznek évadonként hány próbát és hány előadást kell teljesítenie. Előfordult, hogy nem jött ki az előadásszám.

Ekkor lépett működésbe a „kreativitás”.

Marosvásárhelyen Bedő Ferenc a Csalóka szivárvány (Tamási Áron) első jelenetében bejött, megállt, és ennyit mondott: „Itt laknak Czintosék.” Majd kiment. Tapsra sem kellett maradnia – a norma teljesült. Ugyanannyit ért, mint a főszereplő teljesítménye, aki közel három órán át vitte a hátán az előadást.

Nagyváradon Belényi Ferenc a Csodálatos jávorfák (Jevgenyij Schwarz) előadásában egy vasketrecet tolt be a színpadra. Szinte észrevétlen maradt – de a norma megvolt.

A rendszer így biztosította, hogy a művészek ne legyenek „ingyenélők”. Normája volt a filharmonikusoknak, a táncosoknak, a bábszínészeknek is.

A rendszerváltás után ebben a szférában is bizonytalanság következett. Amikor megnyertem igazgatói versenyvizsgámat, szembesültem azzal, hogy a Munka Törvénykönyve ránk is ugyanúgy vonatkozik, mint a gyári munkásokra: napi nyolc óra, hétfőtől péntekig.

Az országnak azóta mintegy tizennyolc kulturális minisztere volt, de egyik sem rendezte érdemben ezt a kérdést. Legendák keringtek arról, hogy „nálunk ez másképp van”, ám a valóság akkor vált kézzelfoghatóvá, amikor egy feljelentés nyomán a munkaügyi felügyelőség vizsgálódni kezdett.

Elmarasztaltak bennünket, mert nem vezettünk jelenléti ívet, amelyben az alkalmazottak rögzítik érkezésük és távozásuk időpontját.

Hiába próbáltam magyarázni: a színészi munka nem merül ki az intézményben töltött órákban. Egy szerepre való felkészülés nem időpecsétek kérdése. Egy alkotói folyamat lehet nyolc hét – vagy kilenc. Nem gyártási ciklus.

Per lett az ügyből. A minisztérium bizonytalanul reagált, a bíróság viszont kizárólag a Munka Törvénykönyvét alkalmazta. A Számvevőszéknek hosszú indoklásokat kellett írni arról, miért dolgozunk szombaton, vasárnap és ünnepnapokon.

Mindeközben egyetlen miniszter vagy államtitkár sem vállalta fel a szabályozás korszerűsítését.

Legyen világos: az általam ismert színházakban a színészek többsége jóval többet dolgozik napi nyolc óránál és heti öt napnál. Túlóra-elszámolás nincs, prémium nincs. Az alkotás nem illeszthető műszakrendbe. Az sok művésznél 24-ből, 24!

Az utóbbi évek egyik legsúlyosabb kulturális konfliktusa éppen ebből a rendezetlen helyzetből fakad. Demeter András kulturális miniszter legutóbbi intézkedése – a művészi munka jelenléti ívhez kötése – országos felháborodást váltott ki.

Egy, a Ceaușescu-korszak reflexeit idéző rendelettel próbálta megerősíteni a Munka Törvénykönyvét. Törvényt rendelettel.

Párbeszéd helyett erődemonstráció következett. Országos tiltakozás indult, tüntetésekkel és lemondását követelő felszólításokkal. A bukaresti demonstráción a miniszter megjelent a tüntetők között, majd hátat fordítva nekik telefonálni kezdett. A gesztus többet mondott bármely nyilatkozatnál.

Végül az utcán visszavonta a határozatot.

A történet azonban nem csupán egy rosszul előkészített rendeletről szól. Arról is, hogy évtizedek óta nem sikerül a művészi munkát a maga sajátosságai szerint szabályozni. És arról, hogy a kulturális politika felelőssége nem merül ki adminisztratív intézkedésekben.

A színház nem gyár. Soha nem is volt az. És minden kísérlet, amely gyári logikával próbálja mérni az alkotást, szükségszerűen torz eredményhez vezet. A művészek helyzete nem jó ma Romániában. egy szocializmusból örökölt öszvér helyzetben vannak. Élni kevés, meghalni sok! A Parlamentre vár a megoldás! A sürgős megoldás! Mert ha a Demeterekre várunk a filharmónia dobosa verheti a bőröket napi nyolc órát, hetente öt napot, de attól a polgárok nem lesznek műveltebbek!

View this post on Instagram

„Maga honnan jött?” – kérdezte tőlem az első színészmesterség órán Lohinszky Lóránd.

– Váradról – mondtam.

– Óóó, operett… – válaszolta.

Nem esett jól. Tiszta szívemből utáltam azt a műfajt.

A színire való felvételi előtt nem sokkal volt a Fekete Péter operett bemutatója Nagyváradon. Igazi vidéki, „kutyaoperett” előadás volt. Mi, az akkori idők lázadói, a bemutató után szomorúan és dühösen ültünk a színház előtti lépcsőn. A vita arról folyt, hogy mikor lesz ennek vége.

Mikor lesz már olyan közönség, amely a színházban nem azt látja, ami volt, hanem azt, ami van. Nem a nosztalgia szemüvege – vagy inkább filtere – torzítja a látottakat, hanem a valósághoz fűződő viszony.

Akkor úgy gondoltuk, hogy a színház – az igazi – lázít, felkorbácsol, provokál, műfajtól függetlenül. Hogy hogyan lehet naftalinszagú, ócska jelmezekben „Holdvilágos éjszakán”-t énekelni, miközben az utcákon a legnyomorultabb diktatúra tombol?

Eltelt negyven év. És bizonyos helyeken még mindig cintányéros a cudar a világ. Mintha semmi sem történt volna. És ezt már nem lehet csak a nézőkre fogni.

Mára a legtapasztaltabb nézőknek sincsenek operettes emlékei. Mármint arról az operettről, amelyikben a színészek valóban táncolnak és énekelnek, nem csak imitálják. Az mentség, hogy ilyen fajta színészi képzés semmilyen formában nem létezik kies felsőoktatásunkban?

Sőt: a színészek sokszor örömmel játszanának ilyet – ha nem egy ötleteiből kifogyott rendező kényszerítené jobb sorsra érdemes társulatát „muszáj-jókedvre”.

Mert elfogadom: az operett létező műfaj.

De a tehetség mellett komoly szakmai tudást igényel, ami vidéki színházainkban – finoman szólva – hiányos.

A légzéstechnikát a legjobb mikrofon sem pótolja.

A legviccesebb koreográfia sem helyettesíti egy-két színész lagzis, ugrál-bugrál „táncát”.

Nem akarom a port elverni egy koncepciótlan színi direktor és egy kiégett rendező fején – mert végül úgyis a színészek szívják meg.

Miközben néztem a produkciót, és próbáltam úrrá lenni magamon olyan mondatok hallatán, mint hogy

„szója, feng shui, elmentek fingani”,

vagy próbáltam túllépni a Happy China bolt legotrombább LED-es legyezőin, amelyekkel a színészek – mint a fagyott kutya lábával – idétlenkedtek (a darab kínai tematikájú volt),

nos, miközben néztem, néztem, néztem… elszabadult az agyam.

Van felénk pár vérprofi színházi zeneszerző: Bocsárdi Magor, Boros Csaba, Lászlóffy Zsolt, Apostolache-Kiss Zénó, Cári Tibor, Márkus Berci, Könczei Árpád…

Hogy lehet, hogy őket nem hozzuk helyzetbe?

Kell a zenés színház (is). De miért ne lehetne saját történeteinket, saját magunknak, a saját szórakoztatásunkra megcsinálni?

Emlékszem egy kifejezetten remek előadásra: Egy római tragédia – zenés vígjáték.

Az alkotócsapat kiválóan „erdélyesítette” a Szabin nők elrablását. Szabó Réka, Demény Péter, Apostolache-Kiss Zénó csapata Keresztes Attila rendezésében világosan megmutatta: nem kell a sült galambra várni. Sok munkával, ihlettel igenis lehet jól – és értelmesen – szórakoztatni.

Persze volt egy Székely Csaba- Cári Tibor jegyezte: Hogyne drágám , zenés tragikomédia is !

Letelt negyven év, most is (sok bukás ellenére) úgy velem a színház, amelyik nincs ráutalva a bevételre megengedheti magának, hogy lázít, felkorbácsol, provokál, új utakat keres és ezek a dolgok nem zárják ki a szórakoztatást sem!