Gasparik

Caligula helytartója Szegeden – jegyzetek egy Székely János-előadás margójára

A romániai magyar drámairodalom legtöbbet játszott szerzői közé ma kétségtelenül két Székely tartozik: Székely Csaba és Székely János. Nem rokonok, és személyesen nem is ismerték egymást. Ami azonban közös bennük, az a nyelvük: olyan magyarul írnak, amely nem igényel „magyar–magyar fordítást”. Szövegeik a teljes magyar nyelvterületen érthetők.

Székely Csaba a jelen szerzője: járja a magyar nyelvterületet, figyel, mérlegel és ír – jellegzetesen erdélyi nézőpontból, de univerzális érvénnyel.

Székely János (1929–1992) egészen más alkati író volt. Szinte egész életét Marosvásárhelyen töltötte. Regényeket, verseket, esszéket és drámákat írt. Abban az időszakban alkotott, amikor számos erdélyi magyar író fordult a színház felé. Drámát írt többek között Molter Károly, Méhes György, Kocsis István, Kincses Elemér, Deák Tamás, Csíki László, Lőrinczy László, Sütő András, Bajor Andor, Márton Lili és Simon Magda – sőt egy-egy alkalommal még Kányádi Sándor is.

Mindmáig hiányzik azonban egy pontos, rendszerezett leltár a romániai magyar drámairodalomról. A szocialista korszakban a színházakat kötelezték kortárs darabok bemutatására, így a repertoárban jelentős számban szerepeltek új művek. Mára ezeknek a daraboknak jelentős része színháztörténeti adattá vált – vagy még azzá sem.

Jó példa erre Sütő András esete. A nyolcvanas években szinte minden színház játszotta, mára azonban teljesen kikopott a repertoárokból. Érdekesség, hogy van olyan darabja – például a Kalandozások Ihajcsuhajdiában című mesejáték –, amelyet Erdélyben mindmáig nem mutattak be.

Székely János drámái sajátos módon születtek. A szerző maga is úgy fogalmazott:

„Valahányszor elegem volt az életből, írtam egy drámát, és kiírtam magamból az öngyilkosságomat.”

A drámaírás számára tehát nem elsősorban színházi feladat volt, hanem személyes, egzisztenciális szükséglet. Ennek ellenére művei a magyar színház fontos darabjai lettek.

A Caligula helytartója különösen figyelemre méltó pályát futott be. A szöveg 1972-ben jelent meg Marosvásárhelyen, az Igaz Szó folyóiratban. A darabra Radnóti Zsuzsa dramaturg figyelt fel, és az ő közreműködésével került színpadra a gyulai Várszínpadon, a marosvásárhelyi Harag György rendezésében.

A darabot Romániában akkoriban nem mutatták be, de ennek oka nem közvetlen cenzúra volt, hanem inkább a korszak színházi ízlése és intézményi logikája.

A mű azóta számos magyarországi előadásban megjelent. Emlékezetes volt például Parászka Miklós debreceni rendezése 1996-ban, majd Szikszai Rémusz 2011-es interpretációja, illetve Szász János 2018-as feldolgozása a budapesti Nemzeti Színházban .

Székely János drámái gondosan felépített filozófiai tézisek. Bár erősen gondolati szerkezetűek, első olvasásra vagy hallásra is érthetők. A kommunista diktatúra megszűnése után sokan azt feltételezték, hogy ezek a szövegek elveszítik aktualitásukat. Ez nem történt meg. A darab alapvető emberi helyzeteket és hatalmi dilemmákat vizsgál, ezért minden korszakban értelmezhető maradt.

Még gyengébb rendezésekben is átüt rajtuk a gondolati tisztaság.

Ezzel a tudattal indultam Szegedre megnézni az új előadást.

A bevezető kommunikáció azonban már előrevetített némi bizonytalanságot. A szeged.hu oldalán az olvasható, hogy a darabot Székely János aki egész életében Kolozsváron alkotott, 1972-ben, a Ceaușescu nevével fémjelzett Romániában írta, és a bemutató lehetősége fel sem vetődhetett az akkori rendszerben.

Az efféle nyilatkozatok azonban ritkán tesznek jobbá egy előadást. Székely János egész életében Marosvásárhelyen élt, és a darab is ott jelent meg először nyomtatásban, Az Igaz Szóban 1972-ben. A magyarországi bemutató megszületése inkább szakmai figyelem és dramaturgiai érzékenység eredménye volt, mint politikai tiltás következménye.

A mostani szegedi bemutató önmagában örvendetes.

Az előadás azonban vegyes benyomást keltett.

A színészek láthatóan komoly feladattal küzdenek: a drámai jambusban írt szöveg komoly technikai fegyelmet igényel. Egy kétszázötven férőhelyes térben különösen nehéz megőrizni a gondolati érvelés finomságát.

Fábián Péter rendező alapvetően teátrális megközelítést választott. A színészek vállaltan szerepet játszanak, nem a realista illúziót keresik. Ez a koncepció elvileg járható út lenne, a megvalósítás azonban nem marad következetes. A játék több ponton visszacsúszik a magyar színházban jól ismert, rossz értelemben vett realista „zufecbe”. Kis stílű lelkizés gondolatok ütköztetése helyett.

Pedig ez a szöveg lehetőséget adna arra, hogy valóban megéljék.

A darab kérdései ma is érvényesek:

mi ma egy szobor,

mi ma a hatalom,

meddig tart egy társadalmi felhatalmazás

mi ma egy feloldhatatlan konfliktus?

Az előadás végén a bosszú gesztusa abban jelenik meg, hogy az egyik szereplő lepisili a szobrot. Ez az értelmezés azonban inkább ironikus gesztus marad, mint valódi drámai csúcspont. De legalább kocsi. Nem nem zavar a színpadi pisilés, de az amikor a színész hátat fordít és látom magam előtt, hogy előszedi a mellékes által preparált vízzel telt lufit és nyomkodja….

A fináléban vetített képsor következik: Castro, Sztálin, Ceaușescu, Rákosi.

Ez a megoldás inkább magyarázatnak tűnik, mint színházi gondolatnak. Olyan rendezői reflexnek, amely akkor jelenik meg, amikor az alkotók nem bíznak eléggé a színpadon elhangzó szöveg és a színészek erejében.

Pedig Székely János szövege önmagában is erős.

A színházról vallott, talán leegyszerűsített elvem az, hogy ha egy rendező nem tud többletet hozzáadni a szöveghez, legalább ne vegyen el belőle.

Az előadás külön értéke Rozs Tamás zenéje, amely valódi atmoszférát teremt.

Az előadást 2026. február 22-én láttam a szegedi Kisszínházban.

Köszönöm a Szegedi Nemzeti Színház meghívását.