Másodszorra hívtak meg zsűrizni a romániai országos középiskolásoknak szóló színjátszó és versmondó versenyre. Szeretem a versenyt, de nem a versenyszerű művészetet. Nem tudom összehasonlítani a banánt az eperrel, sem a kutyát a macskával. Igaza van azoknak, akik szerint valamiféle seregszemlét mégiscsak kellene tartani, valamiféle összképet kellene kialakítanunk a szakmáról. Na jó, hát akkor legyen.
Az idén Brăila, a közel százötvenezer lakosú dunai város adott otthont az eseménynek – abban a gyönyörű, 1864-ben mai formáját elnyerő, olasz stílusú színházban, amelynek három játszótere van: 320, 100 és 70 férőhellyel. A fesztivál ideje alatt az egész épület a fiataloké volt. Közel húsz előadást láthattunk az ország minden tájáról: volt ott minden – bábszínháztól kísérleti produkciókon át realista és commedia dell’arte előadásokig. Szálltak a versek is, minden mennyiségben.
A résztvevők művészeti középiskolák színházi szakos diákjai. Sajnos nem minden romániai megyében működik ilyen szak – és ami külön fájdalom: olyan, magyar szempontból meghatározó színházi városokban, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad vagy Kolozsvár, nincs magyar nyelvű színészképzés. Hogy ki tehet a változásért? Az iskolavezetés. Kis jóakarattal simán megoldható lenne – a szakemberek megvannak hozzá.
Hatalmas dicséret illeti a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumot, amely halálos komolysággal veszi ezt a képzést. Prezsmer Boglárka évek óta jelen van ezeken a versenyeken, és minden alkalommal díjjal tér haza. Az idei előadás rendezője Márkó Eszter volt – mindketten a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végeztek, ahogy a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanító Barabási Tivadar is. Sajnos az idén a marosvásárhelyiek színdarabbal nem jöttek, „csak” erős versmondókkal.
Brăilán magyarul játszani – abszolút természetes volt. Sok néző, sok taps.
Ami feltűnt a koncentráltan végignézett előadások után: nem nagyon akadnak kortárs színdarabok, amelyek a mai romániai fiataloknak készültek volna. Láttunk Zorint, Shakespeare-t, Goldonit, Mayenburgot, Ken Kesey-t – de olyat, amelyet rólunk, nekünk írtak volna, egyedül Elisa Wilk képviselt (ő is Marosvásárhelyen végzett drámaíróként). Sok még itt a tennivaló: a profik kicsit jobban alányúlhatnának az ügynek, a romániai sajtó pedig legalább megemlíthetné azt a hatalmas munkát, amelyet az iskolák, a tanárok és a tanfelügyelőségek ezen a téren kifejtenek.
A verseny győztese vitán felül a târgu-jiui (zsilvásárhelyi) csapat lett, Marius von Mayenburg Mártírok című darabjával.
A történet középpontjában Benjamin áll, egy tinédzser fiú, aki hirtelen gyökeres fordulatot vesz: megszállottan olvasni kezdi a Bibliát, és annak szavait szó szerint, végletekig mereven alkalmazza maga körül. Fellázad minden ellen, ami a modern, világi gimnáziumban normális. A darab igazi feszültsége nem is magában a fiúban rejlik, hanem abban, ahogyan a környezete reagál rá. A felnőttek – az anyja, a megalkuvó iskolaigazgató, a hittantanár – teljesen tehetetlenek. A politikai korrektség és a vallási tolerancia jegyében inkább meghátrálnak a fiú agresszív fanatizmusa előtt, és megpróbálják megmagyarázni, sőt tolerálni a viselkedését. Az egyetlen, aki felveszi a harcot Benjaminnal, a racionális, ateista biológia-kémia tanárnő, Erika Roth – ő is tanulmányozni kezdi a Bibliát, hogy a fiút saját fegyverével, idézetekkel győzze le. A küzdelem azonban tragédiába torkollik: a liberális társadalom intézményei ahelyett, hogy megvédenék a tanárnőt, végül őt bélyegzik meg intoleránsnak és túlérzékenynek.
Gyönyörű, megható és őszinte előadás volt – méltó bármelyik színház repertoárjához.
Összegezve: minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt. Büszkén meséltem vendéglátóimnak, hogy városukban, vagyis Brăilán született két óriási magyar színész: Csorba András és Ács Alajos. Szerintem még most is tátott szájjal álmélkodnak, hogy miről is beszéltem…
Brăilára menni azért is jó, mert legalább évente egyszer személyesen is találkoztatok kolozsvári kollégával, Szilágyi Palkó Csabával (szintén zsűri)
Leave a Reply