Diogenész a kutya volt a címe annak a Dumitru Solomon-darabnak, amelynek 1988-as előadásában feltűnt nekem egy statiszta lány tekintete. Ott is volt, meg nem is. Elhitte, hogy részese a történetnek, ugyanakkor külső elemzőként is jelen volt. A nyolcadikos ifjú hölgyet Kincses Rékának hívták.
A történet aztán a szokásos pályán haladt tovább: érettségi, egyetem, bölcsész… majd eltűnés valahol messze. Egyszer csak feltűnt egy nagy hullámokat vető dokumentumfilmben, a Balkán bajnok-ban.
Számomra az „igazi” Kincses Réka a marosvásárhelyi Ariel Színházban rendezett Pentheszileia-program című előadásban jelent meg igazán, amelyet ő maga írt és rendezett. Valami egészen furcsa, tükrös előadás volt. Olyan, amely az arcodba nyomja a tükröt, és kényszerít, hogy belenézz. Ami különösen megkapott: mindeközben jó történeteket mesélnek, és a rendező hagyja – sőt, ösztönzi –, hogy a színészek játsszanak.
Elfogultan jelenthetem ki: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban rendezett Double Blind (Kincses–Nelega) előadás számomra a mai napig az egyik legnagyobb kedvenc.
Ezek után nem kevés feszültséggel ültem be a nagyváradi Szigligeti Ede Színház Villámcsapottak című előadására, amelyet szintén Kincses Réka jegyez, ezúttal Enyedi Évával közösen. Amikor az „elhülyülés elleni” blogokat elkezdtem írni, megfogadtam, hogy csak pozitív dolgokról fogok szólni. De mi van akkor, ha most ez nekem…? A váradi színház ugyanis nem kifejezetten az ilyen performatív előadásokhoz szokott.
Nos, az előadás végén szökellve indultam neki az esőáztatta városnak, és magamban csak annyit mondogattam: ez kurva jó volt.
Ugyanazt a Kincses Rékát láttam, mint annak idején a Diogenészben: a „kint is vagyok, bent is vagyok” hozzáállást. Ugyanazt a viszonyt a színészekhez, akiket enged – sőt, nógat – játszani.
Pár éve használja a színház a Transylvania Stúdió termet, és mára mondható: van stílusa, identitása. Azt hiszem, ebben a térben a színészek sokkal őszintébben, felszabadultabban játszanak, mint a „125 évesben”. A közönség is – zsúfolt ház mellett – elragadóan él együtt a színészekkel. Lehet Nagyváradon, igazából két színház van?
Ez igazi csapatmunka. Nem vagyok kritikus, de ki kell emelnem: Molnár Júliát és Firtos Editet rég láttam ennyire önfeledtnek, felszabadultnak. Több Kincses-előadást látva meg merem kockáztatni, hogy a rendező-író igazából a színésznőkben tud valami mást, újat megmutatni, miközben többnyire a saját történeteit meséli, mesélteti.
A néző számára nagy öröm látni azt is, ahogy a „három gyerek” – Hajdu Géza, Szotyori József és Scurtu Dávid – fékevesztetten komédiázik, miközben Kocsis Anna és Sebestyén Hunor kiteszi a lelkét a színpadra: összevágja, friss kenyérre teszi, és megeszi.
Fodor Réka és Kocsis Gyula pedig olyat mutatnak – és úgy –, ahogyan az csak ritka alkalmakkor adatik meg egy színésznek. Balogh Attila? Végre elejétől végig értem, mit mond, de ami ennél is fontosabb: igazi, komplex, vérbeli alakot hoz. Olyat, amin nevetni és sírni is lehet. És főleg: egyszerre. Két alázatos zenei partner keretben tartja az előadást. Dombi Dávid és Toth Gábor valamint a zenészek legjobb barátja a dobos, dobosok Szotyori József és Fodor Réka. Szembe ülni másfél órán át a közönséggel, zenélni és közben a színészeket szolgálni, nem kis feladat. A Dobrovszki Dóra rendezte, Leenane szépe és a Kincses-Enyedi Villámcspottak két pont! Meghatároz egy egyenest?
Nagyszerű élmény volt.
Érdemes folytatni.
Leave a Reply