Gasparik

„Maga honnan jött?” – kérdezte tőlem az első színészmesterség órán Lohinszky Lóránd.

– Váradról – mondtam.

– Óóó, operett… – válaszolta.

Nem esett jól. Tiszta szívemből utáltam azt a műfajt.

A színire való felvételi előtt nem sokkal volt a Fekete Péter operett bemutatója Nagyváradon. Igazi vidéki, „kutyaoperett” előadás volt. Mi, az akkori idők lázadói, a bemutató után szomorúan és dühösen ültünk a színház előtti lépcsőn. A vita arról folyt, hogy mikor lesz ennek vége.

Mikor lesz már olyan közönség, amely a színházban nem azt látja, ami volt, hanem azt, ami van. Nem a nosztalgia szemüvege – vagy inkább filtere – torzítja a látottakat, hanem a valósághoz fűződő viszony.

Akkor úgy gondoltuk, hogy a színház – az igazi – lázít, felkorbácsol, provokál, műfajtól függetlenül. Hogy hogyan lehet naftalinszagú, ócska jelmezekben „Holdvilágos éjszakán”-t énekelni, miközben az utcákon a legnyomorultabb diktatúra tombol?

Eltelt negyven év. És bizonyos helyeken még mindig cintányéros a cudar a világ. Mintha semmi sem történt volna. És ezt már nem lehet csak a nézőkre fogni.

Mára a legtapasztaltabb nézőknek sincsenek operettes emlékei. Mármint arról az operettről, amelyikben a színészek valóban táncolnak és énekelnek, nem csak imitálják. Az mentség, hogy ilyen fajta színészi képzés semmilyen formában nem létezik kies felsőoktatásunkban?

Sőt: a színészek sokszor örömmel játszanának ilyet – ha nem egy ötleteiből kifogyott rendező kényszerítené jobb sorsra érdemes társulatát „muszáj-jókedvre”.

Mert elfogadom: az operett létező műfaj.

De a tehetség mellett komoly szakmai tudást igényel, ami vidéki színházainkban – finoman szólva – hiányos.

A légzéstechnikát a legjobb mikrofon sem pótolja.

A legviccesebb koreográfia sem helyettesíti egy-két színész lagzis, ugrál-bugrál „táncát”.

Nem akarom a port elverni egy koncepciótlan színi direktor és egy kiégett rendező fején – mert végül úgyis a színészek szívják meg.

Miközben néztem a produkciót, és próbáltam úrrá lenni magamon olyan mondatok hallatán, mint hogy

„szója, feng shui, elmentek fingani”,

vagy próbáltam túllépni a Happy China bolt legotrombább LED-es legyezőin, amelyekkel a színészek – mint a fagyott kutya lábával – idétlenkedtek (a darab kínai tematikájú volt),

nos, miközben néztem, néztem, néztem… elszabadult az agyam.

Van felénk pár vérprofi színházi zeneszerző: Bocsárdi Magor, Boros Csaba, Lászlóffy Zsolt, Apostolache-Kiss Zénó, Cári Tibor, Márkus Berci, Könczei Árpád…

Hogy lehet, hogy őket nem hozzuk helyzetbe?

Kell a zenés színház (is). De miért ne lehetne saját történeteinket, saját magunknak, a saját szórakoztatásunkra megcsinálni?

Emlékszem egy kifejezetten remek előadásra: Egy római tragédia – zenés vígjáték.

Az alkotócsapat kiválóan „erdélyesítette” a Szabin nők elrablását. Szabó Réka, Demény Péter, Apostolache-Kiss Zénó csapata Keresztes Attila rendezésében világosan megmutatta: nem kell a sült galambra várni. Sok munkával, ihlettel igenis lehet jól – és értelmesen – szórakoztatni.

Persze volt egy Székely Csaba- Cári Tibor jegyezte: Hogyne drágám , zenés tragikomédia is !

Letelt negyven év, most is (sok bukás ellenére) úgy velem a színház, amelyik nincs ráutalva a bevételre megengedheti magának, hogy lázít, felkorbácsol, provokál, új utakat keres és ezek a dolgok nem zárják ki a szórakoztatást sem!