Két éve, protekcióval – mert jegyet már sehol nem adtak – megnézhettem a budapesti Örkény Színházban Bodó Viktor rendezését, az LSD-t, vagyis a Lidércek, Shaxpeare, Delírium című előadást.
William Shakespeare Szentivánéji álom című drámáját Závada Péter átiratában és a társulat improvizációi alapján vitték színre. Lenyűgöző volt: a színészi játék harmóniája, a fékevesztett fantázia szárnyalása.
Mondtam is magamban: vajon Bodó Viktor mit kezdene egy másik társulattal?
Tegnap láttam a választ. A Tamási Áron Színház Marosvásárhelyen adta Shakespeare Viharát. Ez a társulat évek óta az egyik legprofibb, legihletettebb magyar trupp. A Bodóval való közös munka nevezhető „nyolcadik típusú találkozásnak”.
Vagyis: a nyolcadik típusú találkozás lényege a teljes körű, kétoldalú kommunikáció és a tudati fúzió. Ez már nem csupán megfigyelés vagy elrablás, hanem egyfajta galaktikus diplomácia, spirituális egységélmény.
Ebben az előadásban minden benne van, amit a színházban szeretni lehet: játék, gondolat, provokáció, párbeszéd, történetmesélés és fékevesztett jókedv.
https://www.tasz.ro/eloadasok/a-vihar/
Bodó és csapata itt is a színészekben gondolkodik és velük cselekszik. Ez az előadás csak ezzel a gárdával jöhetett létre. Itt nem festik fehérre a színészek arcát, hogy jobban kihangsúlyozzák a rendező mondanivalóját, és nem használják a színészek testét puszta fényvisszaverő felületként a rendezői vízió hatékonyabb ábrázolására. A színész játszik, a rendező rendet teremt – és közben mindketten erejük teljében alkotnak.
A darab, vagyis a Vihar, röviden egy szigeten játszódó történet hatalomról, bosszúról, megbocsátásról és illúzióról. A kérdés mindig az: mi ez a sziget, mi a hatalom, és ki az illúzió?
Szentgyörgyön a színház maga a sziget – az illúzió szigete –, ahol Prospero házikabátban cserélik botlik, szeretetre méltóan. A nagy, de kissé fáradt színházi mágus. Ő sem tökéletes. Miért lenne az?
Ariel a mindenkiben lakó játékos kamasz-angyal, akit szétvet a jókedv. Aktív mint egy nyolc az egyben mosópor.
Akik őket körülveszik, egy sokszínű, játékéhes, vidám „állatkert”: játszanak és zenélnek. Jól zenélnek – legalábbis ezt az illúziót keltik. Mindent tudnak a színházról. És a tudásukat örömmel osztják meg a nézőkkel. Annyira erősek, hogy önmaguknak is folyamatosan tudnak görbe tükröt tartani.
Jó kis tavaszköszöntő előadás. Mindenkinek ajánlott, aki egy jó kalandra vágyik.
Eszembe jutott egy harmincnyolc évvel ezelőtti szatmári Vihar is. Parászka Miklós egyik első rendezése. A lepusztult, fagyos, Ceaușescu által fémjelzett korszak rideg éveiből. Katartikusan megrázó előadás volt. Véresen komoly játék, benne minden akkori keserűségünk és kilátástalanságunk.
Egy fegyelmezett, katonás társulat működött a színpadon, mint edzett frontkatonák.
Szatmáron akkoriban ott volt a remény az újjászületésre, a korszerű kortárs művészetre. Máig meghatározó élmény maradt.
Pár év múlva a társulat „viharos” felállását szétsodorta a forradalom utáni káosz. A két Vihar a fejemben plasztikusan mutatja a romániai magyar színjátszás közel negyven éves ívét. Szép volt. Jó volt egy kicsit is benne lenni.
Jusson ez eszünkbe, és vigyázzunk arra, ami van.
Előadás előtt kávéztam egy bukaresti színész válogatással foglalkozó szakemberrel. Egyszer csak nekem szegezte a kérdést, miért komolyabban a magyar színészek, mint a románok? Ahova megy azt látja, tapasztalja, hogy a erdélyi magyar színészek sokkal elszántabbak, alaposabban mint a román társaik. Istenem, egy kérdés ami sokszor felmerült, de intézményvezetőket nem adhattam rá eszem diktálta válaszokat… mondom neki, tudod kisebbségben sokkal kevesebb a lehetőségünk az anyanyelvünkön megnyilvánulnunk. Azt a keveset amink van, hát azt megpróbáljuk maximálisan kihasználni. Felénk a szinhaz (még) nem az időtöltés, a minőségi szórakoztatás egyik formája, hanem…
Az előadást 2026 március 14. láttam online vásárolt jeggyel .
Leave a Reply