Gasparik

Tompa Klárának ajánlva

Desire – Aranysárkány – Tavasz ébredése

A „desire” (vágy, kívánság) szó angolul erős érzelmi késztetést, igényt jelent valami iránt. Szinonimái közé tartozik a passion, a longing vagy az urge.

A Desiré magyarul a latin Desiderius – azaz a Dezső – becézett formája, és ha irodalomról beszélünk, akkor ez a szó a kosztolányis világ egyik rokon értelmű kulcsfogalma is.

1934-ben Kosztolányi Dezső megállt Marosvásárhelyen, a Köteles Sámuel utca 5. szám alatt, Molter Karolynál és szembenézett egy fényképezőgéppel. Teljes alakjával. Pontosan tíz évvel az Aranysárkány megjelenése után.

Tegnap este, az említett Köteles utcai házzal átellenben fekvő telken álló Stúdió Színházban újra szembenézhettünk Kosztolányival – ezúttal úgy, ahogyan ma látja Vidovszky György.

És jónak találtatott. Sőt: kiválónak.

Kosztolányi szelleme, aktuális értelmezése hagyománytisztelő, miközben fájdalmasan mai. Az az érzésem: az író ma is pontosan így írná meg ezt a történetet. Az alkotók tökéletesen ráéreztek arra, és kiváló formában mutatták meg, hogyan állnak ma a dolgok a kamaszodással, az iskolával, a tanár–diák kapcsolattal.

Az eredeti szöveget Deres Péter és Vidovszky György szétszedte és újra összerakta. A kiváló dramaturgiai munkát Sz. Gál Boglárka és Székely Anna végezték.

(Az Ady-vers két sora külön díjazást érdemel.)

Az előadás ereje abban is rejlik, hogy az alkotók alázattal szolgálták a szereplők egyéniségét és képességeit, és mindvégig színházi formákban gondolkodtak.

Zeneileg Strausz Imre komponált szép, kerek formát a tömeges lázadáshoz. A szereplők akkor énekeltek, amikor a szavak már hűtlennek bizonyultak. A zene minden alkalommal emelkedettebb lágéba helyezte a mondanivalót.

Pusztán a dalok eljátszása is megérne egy önálló koncertet.

És a szereplők?

Ők jók. Élvezik a játékot – és ez az élvezet átragad a közönségre.

Az előadásban végzős színészhallgatók játszanak:

Balázs Hunor, Csíki Roland Ádám, Kiss Eszter, Kovács Norbert, Pintér Janka, Póra Jácinta, Soós Máté Bátor, Szilágyi Orsolya, Timár Csenge Mária, Dull Bence, Fazakas Hunor, Jánosi Botond, Torner Anna. https://gasparik.blog/2026/01/11/iacob-szobaja/

Játszanak?

Élnek.

És pontosak, mint egy berlini atomóra.

Ahogy néztem az előadást, egyszer csak bevillant a felismerés:

Állj meg – hiszen ez a magyar Tavasz ébredése!

És ez a gondolat a hosszú, megérdemelt taps után is ott motoszkált bennem.

Tudom, ilyenkor következne az utánolvasás, bölcs filologusok idézése, a Theaterlogoszok tanúságtételeinek felsorakoztatása – de hadd dolgozzam most emlékezetből. Mert nincs az az alkotás amit pontosan le lehetne fordítani a Tudomány nyelvére.

Mindkét mű központi tere az iskola. Nem mint a tudás spáciumaként, hanem mint a fegyelmezés és a tekintélyelvűség helyszíneként.

Wedekindnél az iskola és a család nyíltan represszív: elhallgatás, testi fenyítés, morális terror.

Kosztolányinál az iskola látszólag civilizált, de belül ugyanolyan kegyetlen: Novák Antal világa a rend, a szabály, a „jó hírnév” börtöne.

Mindkét esetben az iskola nem nevel, hanem fenyít, megnyomorít, fojtogatja a kialakuló személyiségeket.

A tragédia oka egyik műben sem a „romlott ifjúság”, hanem a felnőttek képmutatása és gyávasága.

Wedekindnél a hallgatás és a szexualitás tabusítása vezet a drámához.

Novák Antal hisz az erkölcsben, de az empátia teljes hiánya sodorja lányát – és végső soron önmagát is – pusztulásba.

Közös felismerés:

a morál, ha nincs mögötte emberi megértés és empátia, pusztítóvá válik.

Mindkét műben a szexualitás társadalmi elfojtása halálos.

A fiatalok egyik esetben sem romlottak – „csupán” védtelenek egy hazug normarendszerrel szemben.

Mindkét alkotás anti-nevelési parabola.

Mindkettő felteszi a kérdést:

mit tesz az intézmény az emberrel, és hol van a felelősség határa?

Az előadás külön érdeme, hogy a realista stílusban megírt Aranysárkányt expresszionista irányba fordítja.

Ezért jár a nézői meghajlás.

És most: kalaplevétel – ami Viola Gábornak jut és jár.

Novák Antalt nagyon szerencsésen az egyetem egyik tanára alakítja. Viola Gábor, aki 1999-ben Wedekind A tavasz ébredésében (Anca Bradu rendezésében) kiválóan játszotta Moritz szerepét, most csodálatosan nyújt biztos partnerséget új kollégáinak.

Nem szólózik.

Alázatosan tartja a „tolvajlétrát” a színpad új művészeinek – szakmát és alázatot mutatva egyszerre.

Lehet, hogy erős a párhuzam a két mű között, de ha más nem, Viola Gábor személye biztosan összeköti őket.

Kosztolányi Desiré 1934 után újra személyesen van jelen a Kötelesben – ezúttal a páros oldalon, a 6. szám alatt.

Büszkén és boldogan látom távozni, a sárkányeregetős szélben, A tavasz ébredése előestéjén, miközben egy Four Tops-slágert dudorászik:

Reach Out (I’ll Be There)…

https://youtu.be/2EaflX0MWRo?si=WLaSUeY8uqKwx9a8

param pam pam…

Szóval ezt az előadást: megnézni, megnézni!!!!!