Milyen a jó színház? Ha tudnám, nem itt írogatnék. Ha tudnám, akkor eurótízezrekért osztogatnék tanácsokat. Nem, nem tudom egyértelműen megfogalmazni, milyen a jó színház. De egyet most biztosan tudok: érdemes Székelyudvarhelyre utazni, és megnézni a Tomcsa Sándor Színház előadását, a Pintér Béla által írt és Dobrovszki Dóra által rendezett A sütemények királynőjét.

Olyan előadás született, amely – persze, ahogyan én szeretem – a társadalom pulzusán tartja az ujját, miközben hiteles művészi eszközökkel tartja arcunk elé azt a bizonyos Shakespeare-i tükröt.

Számomra ez az előadás az a bizonylat, amelyet a színház önmagáról állított ki: igenis érdemes volt állandó színházat létrehozni a Küküllő partján!

Egy olyan társulat képét mutatja, amely Európában bárhol képes lenne karakteresen és hitelesen megmutatni a maga egyediségét.

Pintér Béla több mint húsz évvel ezelőtt írta a darabot saját társulata számára. Most Udvarhelyen egy fiatal alkotócsapat a saját hangjára és képére formálta a szöveget. Olyan hitelesen és magától értetődően játsszák, hogy senki sem kezdi keresgélni az előadásban a Pintér Béla Társulat sajátos, utánozhatatlan stílusát. És ez bizony nagy teljesítmény!

A szöveg még mindig – sajnos – aktuális.

Az előadás egyik legnagyobb erénye Marton Richárd Zoltán zenéje. A minimalista népzenei világ végig diktálja a ritmust, és még véletlenül sem engedi a színészeket „réteken elbolyongani”. Egy szétszedett citeraszóló, újbóli összerakása idézet és újdonság. Cinikusan emlékeztet arra, hogy felénk a verés el is, sok szép dolog mellett, hagyománya van… a kurva életbe…

Igaz, erre kísérlet sem történik. A rendező és a dramaturg ugyanis olyan pontos, világos feladatokat ad a színészeknek, hogy azoknak eszükbe sem jut magukra hagyatva „maszekolni”.

Úgy működik ez a csapat, mint egy összeszokott kamarazenekar. Mindenki, minden pillanatban aktív részese az előadásnak. Még akkor is, ha percekig némán bámul a semmibe a színpad végén.

Mindig van abban valami provokatív, amikor egy kívülről érkező rendező, aki kevésbé ismeri a társulatot, egyszer csak felfedezéseket tesz. Olyan színészi lehetőségeket vesz észre, amelyeket a megszokás már régen elfedett. Ezek a felfedezések most remekül sikerültek.

Érje külön dicséret a színház vezetését, amiért bizalmat szavazott ennek a kis forradalmár alkotócsapatnak: rendezőnek, dramaturgnak, zeneszerzőnek, díszlet- és jelmeztervezőnek.

Számomra ez volt a harmadik előadásuk, és egyben a harmadik bizonyíték arra, hogy a régóta várt színházi megújulás már itt van a kanyarban. Aki hallja, értse!

Tudom, most neveket kellene kiemelnem. De legszívesebben mindenkit felsorolnék, mert ebben az előadásban mindenki az általam korábban ismert teljesítményszintje fölött játszott.

Na jó, azért illesse külön dicséret a „szenyírokat és szinyoritákat”: Pál-Varga Mártát, Tóth Árpádot, László Katát, Dunkler Róbertet és Szűcs-Olcsváry Gellértet, akik önzetlenül nyújtottak kezet a következő generációnak: Jakab Tamásnak, Barabás Xénia-Abigélnek, Wagner Áronnak és Csorba Kristóf-Györgynek. Na jó nem emelek ki senkit, de leírom meg egyszer: Jakab Tamás! Hátha pár év múlva egy szinhaz kijáratánál, mikor autogramot kerek tőle elmondhassam: én már akkor felismertem. Igen fel is mertem írni a nevét, pedig meg is verhetne, mert félelmetes amit művel (katartikus értelemben) 

Külön (kár)öröm volt számomra, hogy Dunklert nagypapaszerepben láthattam! Ez már az én tükröm. És ez nem kevés!

És akkor következzék a nyerő csapat, az alkotók névsora: Dobrovszki Dóra rendező, Marton Orsolya dramaturg, Oláh Réka díszlettervező, Mihály Katalin Sára jelmeztervező és Marton Richárd Zoltán zeneszerző.

Jár a taps

A bemutatót a felújított moziban láttam. Hát, ha én lennék itt a góré, bizony nem mennék ki ebből a teremből!

Újítsák csak fel szépen a nagy, oszlopos, kommunista épületeket! Tartsanak bennük szép nagy gyűléseket, konferenciákat, ünnepi beszédeket! De ma Udvarhelyen ez az a terem, amely valóban alkalmas arra, hogy jó körülmények között jó színházat lehessen csinálni.

És akkor összegezzünk!

Száz politikai konferencia nem ér annyit a családon belüli sötét titkok, az erőszak, a kiszolgáltatottság és a társadalmi képmutatás megértésében, mint a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház mostani előadása.

Mert a jó színház nem magyarázza a világot. Megmutatja. És ha igazán jó, akkor a nézőnek utána már nincs hová elfordítania a tekintetét.

Tomcsa Sándor most bizonyára büszke lenne. Ez az előadás méltó a szelleméhez!

És hogy milyen a jó színház?

Továbbra sem tudom pontosan megfogalmazni.

De most már azt is tudom, hol lehet megnézni.

2026 november 19.-én láttam Székelyudvarhelyen 20 lejes szakmai jeggyel! Köszönöm. 

És a végén mindenki összeáll egy képpé….
Posted in

Vélemény, hozzászólás?