Pedig megfogadtam, hogy ebben a blogban csak pozitív dolgokat fogok… sajnálom. Őszintén sajnálom.
Mint nagyanyám annak idején. Neki is mindig a második világháború végével kezdődött minden történet. Így vagyok én is az 1989-es forradalommal.
Olvasom a megható decemberi visszaemlékezéseket, és közben újra látom magunkat, ahogy feketébe öltözve rohangálunk Marosvásárhely utcáin. Fegyveres fenyegetésekre felrohantunk a főtéri tömbházak tetejére, onnan néztük, ahogy egy tűzoltóautó bele akar hajtani a tömegbe. Ma is hallom az ordibálást. Féltem, és én is ordibáltam. Lementem, majd megint fel. Amikor megkezdődött a lövöldözés, elfutottam.
Később forradalmi bizottságok kerestek meg, hogy adjanak forradalmi igazolványt, mert láttak a tömegben. Megkérdeztem tőlük: milyen forradalmár az, aki nem szembemegy a golyókkal, hanem lehasal, majd elfut? Ha seggbe lőttek volna egy golyóval, rajtam röhögött volna a fél világ. A seggbe lőtt forradalmár. Persze akkor lenne egy ingyen sírhelyem. Egy biztos pont az életemben. Pontosabban: a halálomban. Akkor abban a káoszban meg fogadtuk, hogy nem szeretnénk többet hazug rendszerben élni, képmutató hatalmaknak szolgálni.
Ez a bizonyos decemberi „tavasz” – ahogy Markó Béla nevezte – azóta is kavarog bennem. Harminchat év telt el. És most, huszonöt évvel később, egy régi Látót olvasok: Láng Zsolt és Demény Péter beszélgetését Cs. Gyimesi Éva könyvéről, amely a szekus dossziék hermeneutikáját próbálja megérteni. Nem leleplezni. Megérteni.
DP azt mondja: nehéz megteremteni az aktualitást.
LZS válaszol: ha kiderül, hogy XY egykor besúgó volt, ma pedig főszerkesztő, az azonnal aktuálissá válik. A leleplezés megmozgat.
DP csak annyit tesz hozzá: igen, de legtöbbször milyen színvonaltalanul.
És valóban. Nem a feltárás a probléma, hanem a módja. A múlt ma nem megértés tárgya, hanem gyors erkölcsi fogyasztási cikk. Zaj van, indulat, póz. Felelősség nincs.
Talán ezért történhet meg, hogy tizenöt évvel egy fontos beszélgetés után, harminchat évvel a forradalom után Demeter András kulturális miniszter kinevezi Szép Gyulát – egykori szekuritátés besúgót – Románia egyetlen magyar nyelvű operájának élére.
Ez nem adminisztratív döntés. Ez erkölcsi állítás.
Vajon mit szólna ehhez Cs. Gyimesi Éva? És mit szólunk mi, ha még maradt bennünk reflex az erkölcsi kérdésfeltevésre?
Nem vagyok naiv. Éltem akkor, amikor embereket beszerveztek. Tudom, milyen volt a rendszer. De pontosan ezért zavar, ami történt. És még inkább az, ami nem történt meg. Mert lett volna idő kiállni, és azt mondani: igen, közszerepet vállalok. Igen, együttműködtem. Ez volt az ár. Ez volt a gyávaságom. Ez volt a túlélésem. Féltem. Gyáva voltam. Bármi.
De nem ez történt. Hallgatás volt. Pereskedés. Időhúzás. Majd az a cinikus mondat, hogy „ők akarják, hogy igazgató legyek”. Mintha nem lenne ismerős ez a logika. Mintha nem pontosan így működött volna a szocializmus is: a párt dönt, az egyén engedelmeskedik, a felelősség pedig eltűnik.
Csakhogy ez már nem az. Vagy ha mégis, akkor mondjuk ki.
Mert nem egy emberről van szó. Hanem arról, mit kezdünk a múltunkkal. Elfogadjuk-e, hogy a hallgatás karrier, a tagadás stratégia, az idő pedig felmentés. Egy művészeti intézmény, bármilyen patetikusan hangozzon, egy erkölcsi mérce. Egy erkölcsi törvényszék. A társadalomnak a demokrácia kapu őrzői (média, sajtó) által zúgolódni a kellene. Kalapemelés
https://transtelex.ro/kozelet/2025/12/17/kulturalis-miniszterium-politikai-kinevezesek-intezmenyek
Ilyen döntésekkel akarjuk külföldről hazahozni a gyerekeinket, unokáinkat? De csend van.
A csend nem véletlen. A csend döntés.
És ebben a döntésben mindannyian benne vagyunk.
Hol vannak azok akik konkrét tények nélkül gyalázták a régen halott Szilágyi Domokost?
Utóirat: vajon hogyan érzik magukat azok, akik még mindig lapítanak, hátha nem derül ki az a pár, mondjuk szeplő, a múltjukból…
Leave a Reply