Nagy bűne a színházi szakmának, hogy magára hagyta a műkedvelő, más néven amatőr, avagy – ahogyan Kötő József nevezte – öntevékeny színjátszást. Színházi szakma alatt most mindenkit és mindent értek, akinek és aminek köze van a színházhoz.
1989 előtt szinte minden kultúrházban dolgozott úgynevezett módszertani előadó – románul „instructor metodist” –, aki többek között színjátszó köröket szervezett. Voltak könyvkiadók, amelyek kifejezetten a műkedvelők számára, profi szerzők által írt színdarabokat, dramatizálásokat adtak ki. Ezekben a kötetekben elismert rendezők, díszlettervezők adtak tanácsokat, megvalósítási ötleteket. Voltak fesztiválok, és volt sajtóvisszhang is.
Emlékszem különlegesen jó előadásokra Dicsőszentmártonban, Vitális Ferenc rendezésében. Jó volt az Udvarhelyi Népszínház a Sinka házaspár révén, de láttam előadásokat Csíkban és Szászrégenben is. Az ott játszó „délutáni színészek”, akik délelőtt más munkahelyen dolgoztak, komoly áldozatok árán hozták létre előadásaikat. És ezek az előadások fontosak voltak a helyi közösség számára. Szórakoztattak, neveltek, elgondolkodtattak – közösséget formáltak.
Mára ennek nagyon kevés nyoma maradt. Alig ír valaki az amatőr társulatok számára, pénzt sem nagyon osztanak nekik, a kultúrházakban pedig inkább esküvőket szerveznek. A sajtó és a média alig foglalkozik velük. Tisztelet és dicsőség tehát azoknak, akik mindezek ellenére vállalják, hogy életben tartják és építik a közösségi színjátszás kis köreit!
Kalapemelés a nagygalambfalvi színjátszók előtt is, akiket a hétvégi Vers- és Irodalompark megnyitója alkalmából láttam!
Az előadás nemcsak jó szórakozást nyújtott, hanem komoly túlélési gyakorlat is volt. Ugyanis 18 fokban kezdődött, másfél óra múlva pedig már csak 11 fok volt. Szerencsére a színészek jól bírták: néhányan csak a tapsrendre vettek magukra bundát. A közönség? Egy heringkonzerv tartalmára emlékeztető alakzatot vett fel, és így próbálta melegíteni magát. Befogadó emberek: engem is fűtöttek.
Köszönet az estéért Vetési Nándornak, aki színpadra állította Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabját. Vetési évek óta a lelke ennek a vidéknek. Mikrofont szerel, jazz koncertet szervez, kántorizál, rendez, mozgósít… ha minden településen lenne egy ilyen animátor…
Na de mit láttunk? Egy kortárs szöveget!!!
Ma, amikor politikusok próbálnak babérokat aratni a családon belüli erőszak témájából, végtelen demagógiával trágyázva mondandójukat, ez a közel százéves szöveg különösen elgondolkodtató tud lenni.
És igen: ez a színház valóban játék!
Játék, móka és kacagás, amelyek közepette egyszer csak torokszorítóan drámai pillanatok születnek. Például amikor a Kisvicáknét játszó Ketesdi Ildikó kiváló karakteralakítása közben valahogy megakad a szöveg. A színészek kinéznek a színpad előtt ülő súgóra, aki annyira belefeledkezett az előadásba, hogy csak mosolyog. Aztán rájön, hogy neki most dolga lenne. Olyan nevetés fakad ki belőle, mintha az angyalok nevetnének valamilyen égi ünnepségen.
A nevetés átragad a közönségre. A hétköznapi gondok, hiányok és fájdalmak okozta pántok egyszerre lepattannak rólunk, és önfeledt kacagás lesz úrrá mindenkin.
Megrendezhetetlen pillanat.
Valódi katarzis.
Köszönet érte a szereplőknek: ifj. Szőcs Mihály Hunornak, aki Balázst alakította, és Kiss Imolának, aki feleségét, Pólikát játszotta. A további szerepekben többek között Kovács Ágnes, Major Júlia, Feleki Gyöngyi, ifj. Feleki Imre, Major Beáta Zita, Szőcs Krisztina, Pásztor Viola, Bálint Róbert és Kovács Levente lépett színpadra.
És kitartóan muzsikált Mircse, a cigányprímás, Zarko, a harmonikás és Larko, a bőgős.
Reméljük, lesz folytatás!
Leave a Reply