Gasparik

Nem gondoltam, hogy szerény, szegény kis blogom ennyi kérdést kap a Vidnyánszky-Tompa kérdésben. Nem, nem szerettem volna reagálni, de most megteszem. Ahogy eddig, elfogultan, részrehajlón. Nagyon vázlatosan.

Igazából nem érdekel, mi és hogyan történt a budapesti Nemzeti Színházban Tompa Gábor rendezésével kapcsolatban. Annyi jó színház van Budapesten.

Ami viszont régóta érdekel – sőt, zavar –, az az, amit Vidnyánszky művel: egy politikailag vezérelt, erőltetett elitváltási kísérlet. A valamikori rendező ma már inkább hatalmi eszközökkel próbál „szakmai elitet” létrehozni. Az értékrendjében az első a hűség és az alázat. A tehetségeket nem irtja szándékosan – de nem is segíti. Lelke rajta. (Rossz) emlék marad ő is.

Tompa?

Negyven éve ismerjük egymást. De ez a mostani meccs nem róla szól.

Engem valami egészen más érint. Nem az, ami most hirtelen mindenkinek „hiteles/hiteltelen” lett az életműből. Akinek volt szeme és tudása, eddig is tudta: az inspirációinak gyakran nagyon is pontos forrásai voltak. Páran meg is írták. Mások elfogadták a kolozsvári színház fesztiválvendég státusát és élvezték a kis erdélyi kiruccanást. Cserében csak a büfék mélyén súgtak össze…

Tompa Gábor minden vélt vagy valós, ma ráhordott káromlás mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett a színháznak – ezen belül a magyar és az erdélyi magyar színházi életnek. Túlzás nélkül állítható: ő a legismertebb romániai magyar művész. Az ő megítélése kihatott az egész romániai magyar színjátszásra. Bukarestben és Budapesten is.

Annyi nyelven beszél jól, ahányon az összes romániai magyar színházigazgató együtt sem.

Összehozott egy olyan társulatot, amelyet bármelyik európai hírű rendező elé ki lehet állítani. Egy társulatot, amely magyarul, románul, angolul is felveszi a versenyt más világvárosok nagynevű együtteseivel. Hány fiatalt tudott fanatizálni a színház számára. Jut eszembe Beres Attila matek egyetemista ott statisztált a Caligulában… Bocsárdi László a legkerekebb színházi karriert befutott színházi ember az osztályába járt, Botond Nagy ott kaparta mellette a színpad deszkáit…

A versei kiválóak.

Kár, hogy a magyar kultúrában a kettős – sőt hármas – karrier gyanús dolog.

Rendezőként elismerem, de nem szeretem. Van ilyen. Illetve annak idején a Cukorvaros, az Elveszett levél nagyon meghatározó volt számomra.

Az ő előadásaiban számomra kevés az érzelem, sok a ráció. Az elmesélt történeteket szeretem. A poszt dramatikus szinhaz? Számomra vizsgatétel. Harag egykor a színészeken keresztül szólalt meg. Tompa a színészeket gyakran alárendeli a saját mondanivalójának. Ez is érvényes esztétika – csak nem az enyém.

Egy időben teniszeztünk együtt.

Ott nagy harmónia volt köztünk.

Kb. egyformán játszottunk.

Mindig ő nyert.

Ő szeretett és tudott nyerni.

Én játszani szerettem.

Nem akarom magam hozzá hasonlítani – csak a különbözőségünket próbálom megfogalmazni.

Most valami történt a Duna-parti Nemzetiben.

Majd egyszer megtudjuk, mi volt az. Vagy nem.

Ami a színházi „másolást” illeti: ez állandó jelenség.

1990 után az első magyarországi rendező Marosvásárhelyen egy kazettát küldött egy egri előadásról, azzal az üzenettel:

„Tanuljuk be.”

Túlzás nélkül állítom: a mi társulatunknál jóval gyengébb színészek izzadságszagú kínlódását kellett lemásolnunk.

Megcsináltuk. Senki sem szólt semmit.

Aztán divat lett, hogy egy rendező háromszor-négyszer is megrendezi ugyanazt a darabot – kínos hasonlóságokkal. Ma is fontos pénzszerzés ez egyeseknek, művészetnek álcázva.

A tudományos életben az önplagizálás sem megengedett.

Mi meg hallgatunk.

Ha már fel akarjuk fedezni a spanyol viaszt, csináljuk végig – nemre, nemzetiségre, tehetségre való tekintet nélkül.

Tompa Gáborral nekem is van bajom.

Az, hogy akkora presztízse volt – és van –, hogy élére állhatott volna az erdélyi magyar színházaknak. Mindenki elfogadta volna szellemi vezérnek. És akkor talán nem kellene félnótás Demeter Andrások ostobaságait lesütött szemmel túlélni.

Miért mondom ezt?

Egy régi történet miatt.

Lehet, hogy nem igaz.

De szerintem igen.

1996-ban az RMDSZ először készült kormányra. Hét államtitkári széket kaptak a kisebbségi és a turisztikai miniszteri posztok mellé. Ez akkoriban hatalmas eredmény volt! (Főleg Markó Béla érdeme)

A kultúrát Kötő Józsefre akarták bízni – arra a Kötőre, aki 1989 decemberében még a Kommunista Párt hithű oszlopa volt. Nem vitatom a jóindulatát, de kicsi kaliberű ember volt ehhez a feladathoz.

Valaki meggyőzte Caramitru-t, az akkori kulturális minisztert, hogy Kötő alkalmatlan.

Ki is kényszerítették a visszahívását.

Nagy valószínűséggel Tompa sugallta ezt Caramitrunak.

És jól tette.

A nagy sietségben Kántor Lajos, Kelemen Hunort javasolta államtitkárnak.

Így került a kolozsvári rádiós a nagypolitikába.

Jó döntés volt – ma is így gondolom.

Nekünk, akkori fiataloknak nagy örömet okozott, a lelkes, érdeklődő analitikus Kelemen.

És nem is csalódtunk benne.

Azóta sok minden történt.

Minden változott.

Tompa, Kelemen, Kötő és én sem lazsáltam a változást illetően– és a történetek mennek tovább.

Nézzük meg a mosdóvizet,

mielőtt lehúzzuk a WC-n.