Pintér Béla színháza – Ne a rendszer mögé bújj!

Ha most kezdeném a színészi pályámat, biztosan Pintér Bélánál jelentkeznék. Elutasítás esetén kiülnék a küszöbre, és addig várnék, amíg csak be nem hívnak.

Számomra ma ő képviseli azt a színházat, amely igazán érdekel. Az általa fémjelzett társulat az, amelynek tagjai minden előadásba „belehalnak”. Ő képviseli a Szilágyi Domokos-i alapelvet: „én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”.

Pintér Béla színháza azért különleges, mert a magyar társadalom legfájdalmasabb konfliktusaiból képes egyszerre tragédiát, bohózatot, groteszket és népszínművet teremteni. Mindezt úgy, hogy nem egyszerűen kifigurázza a valóságot, hanem a nevetséges mögött megmutatja az emberi kiszolgáltatottságot.

Véleményem szerint Pintér Béla a kortárs magyar színház egyik legeredetibb alkotója. Nem pusztán azért, mert felismerhető rendezői nyelve van, hanem mert saját dramaturgiai világot teremtett.

Mitől egyedi ez a színház?

1. A tragikum és a komikum szétválaszthatatlansága

Pintér előadásaiban a néző gyakran akkor nevet a legnagyobbat, amikor valójában valami rettenetes történik. A humor nem oldja fel a tragédiát, hanem még kegyetlenebbé teszi.

A szereplők nem tudják, hogy nevetségesek. Komolyan veszik saját életüket, miközben a néző látja annak abszurditását. És ez a kettősség olyan feszültséget teremt, amelyet nagyon kevés színház képes ilyen következetesen működtetni.

2. A magyar társadalom mélyrétegeinek ismerete

Pintér nem elsősorban az értelmiségi közbeszéd felszínével foglalkozik. A családi hazugságok, a vidéki közösségek, a vallási fanatizmus, a politikai alkalmazkodás, az alkoholizmus, a hatalom és a kiszolgáltatottság, a rengeteg közéleti hazugság érdekli.

Színháza egyszerre társadalmi látlelet és kegyetlen önvizsgálat.

Imádom, hogy a közönnyel teli életünkben ő még mindig dühös. Nem kicsit. Elemien! És ezt a dühöt színházi formába tudja önteni. Nem prédikál, nem szónokol, hanem olyan helyzeteket teremt, amelyekből nincs kényelmes menekülés. A néző nevet, aztán egyszer csak rájön, hogy saját magán is nevetett.

3. A népi kultúra és a kortárs színház találkozása

A népzene, a néptánc, a népi színjátszás és a melodráma eszközei nála nem folklorisztikus díszítőelemek. A színpadi történet szerves részei.

Pintér a hagyományos formákat úgy használja, hogy azok gyakran éppen a hagyományok mögött megbúvó képmutatást leplezik le.

Ehhez pedig kurvára jól kell ismerni a népi kultúrát!

Ő és társai nem vasárnapi táncházasok. Nem alkalmi folklórfogyasztók, akik egy-egy népdallal vagy tánclépéssel kívánnak hitelesnek látszani. A hagyományok eleven hordozói! Ismerik azok ritmusát, humorát, kegyetlenségét, szépségét és belső ellentmondásait. Ezért tudják a hagyományt nem múzeumi tárgyként, hanem élő színházi nyelvként használni.

4. A színész és a társulat központi szerepe

Pintér Béla színháza társulati színház. Az előadások karaktervilága, ritmusa és sajátos humora elválaszthatatlan a színészek játékától.

A színészi alakítások gyakran a realista hitelesség és a tudatos stilizáció határán mozognak. Ehhez különleges színészi intelligencia, ritmusérzék és egymásra figyelés szükséges.

Többen próbálkoztak Pintér darabjainak más társulatokkal történő színrevitelével, de igazán keveseknek sikerült. Az általam látott előadások közül Porogi Dorka és Mohácsi János Parasztopera-rendezéseit emelném ki.

Mert Pintér szövege önmagában még nem Pintér-színház. Ahhoz a színészi gondolkodás, a társulati összhang és az a sajátos játékmód is szükséges, amelyet hosszú évek alatt alakítottak ki.

5. A kiszámíthatatlan dramaturgia

A történetek gyakran ismerős, hétköznapi helyzetekből indulnak, majd váratlan fordulatokkal egészen szélsőséges szituációkba jutnak.

Pintér egyik legfontosabb képessége, hogy a valószerűtlen fordulatokat is képes elfogadtatni a nézővel. Realisztikusnak tűnik, de nem az. Pontosabban: a szereplők viselkedése hiteles, miközben a történet egyre távolabb kerül a hétköznapi realizmustól.

Sokan próbálják utánozni, de a sok-sok rétegből legtöbbször csak a humort veszik észre. Így aztán készülnek a Pintér-szövegekből a „kacagtatós” előadások. A közönség nagyokat nevet a vaskos káromkodásokon, de nem feltétlenül érti meg, hogy mindez csak eszköz, és nem cél.

Pedig Pintérnél a káromkodásnak is dramaturgiai funkciója van. Nem azért hangzik el, hogy a néző végre jól szórakozzon, hanem mert a szereplő világa, indulata, tehetetlensége ezt a nyelvet követeli meg.

Tizenhárom év késéssel – Titkaink

Az elmúlt évtizedekben sikerült jól elbutulnom, és kevesebbet járnom színházba, mint szerettem volna. Így történhetett meg, hogy tizenhárom év késéssel jutottam el a Pintér Béla és Társulata Titkaink című előadására.

Tulajdonképpen ez az előadás hívta elő belőlem a fenti gondolatokat.

Ennyi év után is gyomorszájon vágja az embert!

Mert rendszerek jönnek, rendszerek mennek, de a rendszereket emberek tartják fenn és működtetik. Az ÁVO és a Securitate emberekből állt. És emberek voltak a besúgók is. Nem valami távoli, elvont hatalom működtette ezeket a szervezeteket, hanem hús-vér emberek. Szomszédok, kollégák, barátok, ismerősök.

És igen, az áttáncolt, átmulatott fiatalságunkban sok mindent láttunk és tudtunk. De kényelmesebb volt hallgatni, félrenézni, átsiklani a valóság fölött. Megmagyarázni magunknak, hogy nem tehetünk semmit. Hogy ilyen a rendszer. Hogy jobb nem belekeveredni.

Aztán évtizedekkel később már mindenki ellenállóként emlékezik önmagára. Magam is egyszer 1989 decemberében belepisiltem a hóba, hogy: LE! 

Pintér a Titkainkban a lelkiismeret szirénájaként szólal meg. Nem engedi, hogy a rendszerre hivatkozva felmentsük önmagunkat. Mert a diktatúra bűneiért természetesen a rendszer és annak irányítói viselik a történelmi felelősséget, de ettől még nem tűnik el az egyén erkölcsi felelőssége.

A legkellemetlenebb kérdés ugyanis nem az, hogy milyenek voltak ők.

Hanem az, hogy milyenek voltunk mi?

És ez az a pillanat, amikor a néző már nem nevet. De még hallgat a nagy népdalgyűjtőről aki a kisfiukat szerette, a nagy rendezőről aki a magyar követség tagjairól jelentett… őrizzük kis magántitokként. 

Köszönet a kiváló színészeknek, különösen Csákányi Eszternek! Köszönet a társulatnak azért is, hogy az Átrium színházi előadásokra meglehetősen alkalmatlan termét képesek valódi teátrummá varázsolni!

Az előadást 2026. október 13-án láttam.

Köszönet a társulatnak a szakmai jegyért!