Gasparik

Színházban voltam Nagyváradon. Helyszín az egykori Transilvania mozi terme, az egykori Divatház mellett. Az öregedés egyik legbiztosabb jele, hogy csak negyven, ötven éves elnevezéseket ismer az ember. Szóval pár éve, elég ügyes, de nem tökéletes terem született Váradon, ahol jó alkotások születhetnek. Most szombaton is, november 8.-án is ez történt. https://szigligetipr.wixsite.com/musorfuzet/leenanen-szépe

Az író 55 éves művész egy valódi fenegyerek. Van neki Filmes Oscar díja, meg több Golden Globe díja. Talán a legismertebb alkotása, mint író, a Három óriásplakát Ebbing határában (2018) című nagyszerű film forgatókönyve. Színdarabjaiban előszeretettel szól Írországról, az ír identitásról. Nála az “írség” eszköz, mondhatni metafora. Egyáltalán nem hősiesíti az általa teremtett ír világot. Éppen ezért könnyen beleláthatjuk drámáiba saját világunkat. Nem nehéz erdélyinek olvasni műveit. Például ebben a darabban is ilyesmiket ír: Amikor ott vagyok, legszívesebben itt lennék. De amikor meg itt vagyok … nem ott lennék a legszívesebben, még jó, hogy nem. De nem is itt, az biztos.” (Leenane szépe) számomra eléggé ismerős érzések ezek. A szereplők jók, sőt nagyon jók. Tóth Tünde évek óta a tarsulat egyik legmegbízhatóbb színésznője. Színpadi jelenléte mindig hoz valami újat, de az mindig az egyéniségéből fakad. Most azonban valami egészen különlegeset csinál. Zavarba hozza a nézőt. Párszor az az érzésem, hogy nem színházban vagyok, hanem kukkolok, egy nyitva hagyott ablakon keresztül. Partnere ehhez Tasnády-Sáhy Noémi, akinek az őszinte, egyszerű játéka, az újdonság erejével hat. Nem játszik, van. Játéka valami új, valami más dimenzió ahhoz képest amit eddig a Körös partján, a színházban láttam. Sebestyén Hunor is olyan színpadi jelenlétet hoz, ami újdonság. Nem a szolgálatos szépfiú, nem a tesztoszteron patron, hanem ember. Esendő, mulatságos, bizonytalan és végtelenül őszinte. Pályája elején járó Nagy László Zsolt mióta Nagyváradon dolgozik és nem is keveset, egészen széles spektrumát mutat. Nem lóg ki a szereposztás négyesből, de még mindig sokat próbál “játszani” Kicsit jobban bízna magában, saját adottságaiban, még mélyebbre mehetne, igaz akkor veszítene a közönséghatásból. Komoly dilemma ez… Aki meg ezt az olajozottan működő egységet összehozza az Dobrovszki Dóra rendező! Az ember ha nem követné évek óta főiskolás munkáit, azt hinné erre az első “nagy rendezésére” hogy valami lett, vagy litván esetleg lengyel sztárrendező. Hihetetlen magabiztosan alakít ki egy magyar színházakra eddig nem jellemző, realistának tűnő, új világot, ami felkavar és szórakoztat és elgondolkoztat és vonz, és taszít. Kellemetlen tükör ez kis vidéki provinciánkról. De olyan mint a CT amin vannak betegségre utaló foltok, bármilyen kellemetlen, szembe kell vele nézni. Boldog lehet Upor László a darab fordítója, hogy a szöveg jó kezekbe került és újra bebizonyosodott, hogy egy-egy erdélyi előadás igen közel van a budapesti belvároshoz. Boldog a néző, hogy Marton Richárd Zoltán olyan zenét alkotott, ami nem illusztrál, nem aláfest, hanem dramaturgiai szerepe van. Segít a színésznek és a nézőnek, de nem tolakszik. A dramaturgiai beavatkozások, Marton Orsolya részéről a csapat érdekeit, ezáltal az előadás céljait szolgálta. Fontos kiinduló pont ez, egy pár új színházi karrier indulásában. Méltó előadás a 125.-ik nagyváradi évad emlékezetessé tételében. Gratuláció a színház vezetésének, hogy bevállalta ezt a darabot és a karrierje elején levő művészeket, akik most hagytak el először iskolájukat a Marosvasarhelyi Művészeti Egyetemet. És illik megemlíteni Dobrovszki volt tanárát is: Bocsárdi László! Megérte az utazás.