Térségünkben, ha szó esik a színház múltjáról, rendszerint hősöket idéznek meg. Holott jól tudjuk, hogy a színpadon mindig is jelen voltak a szakmailag felkészületlenek és a valódi tehetség nélküliek is. Voltak, akiknek idővel elkopott a tehetsége, és voltak, akiknek épp később érkezett meg. Mégis, az emlékezés természetéből fakadóan a múltat többnyire magasztosan, szinte hibátlanul festjük le.
A minap megkeresett egy kolléga: írnia kellene valamit egy bizonyos színész-tanárról, de – mint mondta – semmit sem talál róla, és nem is ismerte személyesen. Segítsek. Mondtam neki, hogy ez természetes: az illető teljesen alkalmatlan volt a színészi pályára, és a főiskolán is leginkább arra használták, hogy felmossa a padlót. Erre ő csak annyit felelt: ezt nem írhatom le. De miért nem?
A beszélgetés ezen a ponton meg is akadt. Sejtem, mit fogunk majd olvasni: hogy tisztességesen, becsülettel, alázattal… mert valahogy így szokás. Vajon miért? Az elhunyt iránti tiszteletből? Holott a mondás szerint: halottról vagy igazat, vagy semmit. Vagy talán a saját középszerűségünktől félünk, amikor kiszínezzük a valóságot?
A színháztörténetünk tele van sikertörténetekkel – legalábbis így szeretjük mesélni. Közben Párizsban, Londonban vagy Berlinben nehéz lenne olyan múltbéli erdélyi magyar művészt találni, akinek a nevét szakmai körökben ismerősen fogadnák. Ilyenkor rendszerint előkerül Lugosi Béla vagy Johnny Weissmuller. És hol vannak azok, akikről már csak a temetői fejfa tudja, hogy valaha színésznek hívták őket?
Fene tudja. Valami mégsem jól van így. Talán egyszer írok egy könyvet A középszer dicsérete címmel.
Leave a Reply