Nemrég látott napvilágot Cristina Modreanu színikritikus és színházelméleti szakember legújabb kötete, az „Învinși și învingători” (Legyőzöttek és legyőzők). A könyv a szocializmus színházi világát tárja fel, különös tekintettel annak elhallgatott, sokszor kellemetlen árnyoldalaira. Modreanu érzékenyen és pontosan mutat rá arra, hogyan működött a színház a hivatalos ideológia árnyékában: miként simult bele a rendszer önigazoló narratíváiba, és hol feszült szét azokon a helyeken, ahol a valóság makacsul ellenállt.
A szerző egyik fontos megállapítása, hogy miközben a korabeli propaganda a lapok címlapjain fáradhatatlanul hirdette a nők egyenjogúságát, a színházi szakmában ennek alig volt valódi lenyomata. A női rendezők száma feltűnően alacsony maradt, s a gyakorlati döntéshozatal továbbra is a férfiak privilégiuma volt. A kettősség – a hangzatos jelszavak és a mindennapi működés valós tapasztalata között – jól jelzi, milyen messze volt a rendszer saját maga által propagált képétől.
Modreanu könyve nem pusztán történeti áttekintés, hanem tükör is: azt mutatja meg, hogyan torzította el a szocialista ideológia a művészeti intézményrendszert, és milyen következményei maradtak mindennek a mai napig. A „legyőzöttek” és „legyőzők” nem csak a múlt szereplői – a struktúrák, amelyeket létrehoztak, tovább élnek a jelenben is. A témával érdemben a kolozsvári Babes-Bolyai színházművészet szaka foglalkozott többek között Tompa Andrea, Bartha Katalin Ágnes, Hercog Ágnes vezetésével
Ahogy elkezdtem számba venni, hogyan teljesítettek a romániai magyar színházak ebben a sajátos, ideológiával sűrűn átitatott világban, gyorsan világossá vált: rosszul. Legalábbis ami a női rendezők jelenlétét és lehetőségeit illeti, a helyzet lesújtó képet mutat.
A marosvásárhelyi színházban 1946 és 1989 között mindössze két női rendező jutott érdemi lehetőséghez. Kováts Irén, aki a Székely Színház első bemutatóját, A mosoly országát állította színpadra 1946-ban – majd évtizedekig nem akadt követője. A következő női rendező, Tanai Bella már jóval később tűnt fel, amikor Szekernyés László Trón alatt a király című, gyermekeknek szánt darabját vitte színre. Ez a két név együtt jelzi a hiány mélységét: több mint négy évtized alatt mindössze ennyi női alkotó jutott rendezői lehetőséghez egy nagy múltú intézményben.
Még beszédesebb a marosvásárhelyi Stúdió Színház esete: 1962 és 1989 között egyetlen női rendező sem dolgozott a társulatnál. Ez a hiány nem csupán adminisztratív tény, hanem szimptomatikus értékű: jól mutatja, mennyire zárt és férfias volt a rendezői pozíciók világa.
A kutatást tovább folytatva a temesvári színház statisztikáiban már felbukkan egy újabb név: Kóra Ilona, aki rendezőként jegyezhető a korszakban. Ám az ő jelenléte is inkább kivétel, mintsem valódi strukturális változás jele.
Az adatok lassan kirajzolnak egy következetes mintát: a rendszer propagandája mást hirdetett, mint amit a gyakorlat valójában megengedett. A női egyenjogúság eszméje jól mutatott a címlapokon, de a színházak valóságában – különösen a kisebbségi intézményekben – alig érvényesült.
Egy elfeledett rendező nyomában – Kóra Ilona története
Szégyenkezve vallom be: Kóra Ilona neve alig derengett fel bennem, amikor a romániai magyar színházak női rendezőinek hiányzó történeteit kutatni kezdtem. Pedig ott kellene legyen a kollektív emlékezetünkben. A rövid, elsőre jelentéktelennek tűnő adatfoszlányok mögött egy egész életmű rejtőzött, amelyet az évtizedek lassan – túl lassan – betakartak.
Gyors kutatás után kirajzolódott a pályaív: Kóra Ilona többek között Tar Lászlóval és (Kerekes) Tóth Erzsébettel kezdett, majd Szombati Gille Ottóval együtt végzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet rendezői szakán, közben Moszkvában folytatta tanulmányait. Moszkvában a moszkvai Magyar Rádióműsor bemondója volt. Rendezni Kolozsváron kezdett, később Temesvárra szerződött, ahol 1974-ig rendezett. Akkor Budapestre költözött, és gyerekszínházzal kezdett foglalkozni. Egy nő, aki rendezőként jutott lehetőséghez – egy olyan korban, amikor a statisztikák szinte semmit sem mutatnak női jelenlétről.
Mégis: alig emlékszünk rá.
Fel is hívtam Koszta Gabriellát, aki éveken át volt temesvári színésznő. „Persze, hogy ismertem! Ilona nagyon jól dolgozott. Sokat rendezett nálunk” – mondta gondolkodás nélkül. Elpanaszkodtam neki, hogy egyetlen interjút sem találtam vele. „Hát akkor csináld meg!” – vágta rá. „De hogyan? Közel százéves…” – szaladt ki belőlem a meggondolatlan mondat. „Írj neki Messengeren” – felelte. „Pesten él, és kiváló formában van.”
Nem telt el két nap, és már Kóra Ilona nappalijában ültem.
A beszélgetés első perceiben sorjáztak a nevek: Taub, Harag, Hervai, Sinka, Rappert Károly… aztán lassan felnyíltak az emlékezet régóta zárt rekeszei. Szeben, ahol született; Kolozsvár, ahol felnőtt; Moszkva, ahol tanult; és Temesvár, ahol dolgozott. Felejtett és „elfelejtetett” előadások kerültek elő, esték, amelyeket soha nem rögzített a szakmai kánon. Mintha egy régi térkép kezdett volna kirajzolódni, amelyről már rég azt hittük, végleg megkopott.
A második találkozón már úgy beszélgettünk, mint régi ismerősök, együtt kalandozva vissza a fél évszázaddal ezelőtti színházi világba. A végére hatórás beszélgetés született. Hat óra, amelyben újraéledt egy csaknem elfeledett életmű.
És akkor értettem meg igazán: a színháztörténet nem kész, lezárt fejezetekből áll. A múlt olykor csak arra vár, hogy valaki újra rákérdezzen. Hogy egy név újra kimondódjon. Hogy egy történet – bármilyen későn – visszatérjen közénk.
Mert az élet, minden meglepetésével, mégiscsak szép
.
Leave a Reply