Fotó: Bach Lóránd (Azopan)

Nem kerek évforduló, mégis indokolt a megemlékezés. A jubileumkultusz fellazulásával ma már nem rendkívüli harminc-, harmincöt- vagy hetvenéves évfordulókat ünnepelni. Ebben az összefüggésben Tompa Miklós születésének 115. évfordulója – karácsony után, Székelyudvarhelyen – nem pusztán emlékezeti gesztus, hanem historiográfiai kérdésfelvetés is.

Tompa Miklós rendező, egyetemi tanár, rektor és színházalapító életútja mindmáig feldolgozatlan, pontosabban: csak töredékesen feldolgozott. A róla kialakult kép legendák, visszaemlékezések és egymásnak ellentmondó narratívák halmaza. Nincs hiteles, forráskritikára épülő életrajz. Alapvető kérdések maradtak tisztázatlanul: például az egyetemi tanulmányok ténye és befejezettsége. A biztos pontok ritkák: 1930 júniusában Marosvásárhelyen érettségizett, majd beiratkozott a kolozsvári jogi egyetemre.

1936-ban Budapestre kerül, a Nemzeti Színházba, ahol végigjárja az intézményi ranglétrát: ügyelőként kezd, majd segédrendező, játékmester, végül rendező lesz. Ez az időszak különösen problematikus a kutatás számára, mivel a személyes emlékezet és az utólagos önértelmezések erősen elhomályosítják a dokumentálható tényeket. Annyi bizonyos, hogy 1941-ben, a Magyarországhoz visszacsatolt Kolozsváron, már rendezőként dolgozik, és itt állítja színpadra Németh László Villámfénynél című darabját. Ettől kezdve közel öt évtizeden át folyamatosan jelen van Erdély színházi struktúráiban.

1944-ben Kemény Jánossal és Pittner Olivérrel együtt kérik fel színházszervezőnek. Közös munkájuk eredményeként jön létre a Marosvásárhelyi Székely Színház, amely rövid időn belül meghatározó intézménnyé válik. Mindez a romániai színházak államosításának időszakában történik, amikor az intézményvezetői kinevezések alapvető kritériuma a politikai lojalitás. A Tompa–Kemény–Pittner trió kivételnek tekinthető: szakmai legitimitásuk ideiglenesen felülírja az ideológiai szempontokat.

Ez a helyzet azonban egyben strukturális paradoxont is teremt: szakmai tekintélyük révén hozzájárulnak az új, kommunista kultúrpolitikai rendszer intézményes legitimációjához. Tompa Miklós végül 1966-ig marad a színház vezetője, miközben rendezőként és pedagógusként is aktív.

1948-tól 1981-ig tanít, 1976 és 1981 között az egyetem rektora. Oktatói pályája lezárulta után még évekig részt vesz a felvételi bizottság munkájában. Tanácsaira volt kollégái kíváncsiak voltak annak ellenére, hogy divat volt a háta mögött gúnyolódni vele…

Fiával, ahogy ő nevezte: saját ellenzékem! Foto: Bach Lóránd (Azopan)

Ekkor találkoztam vele először személyesen. A róla kialakult intézményi kép egy csendes, autoritatív, visszafogott habitusú értelmiségit mutat. A vele folytatott hosszú beszélgetések – különösen az egyetemi tapasztalatcserék idején – jól érzékeltették gondolkodásának komplexitását, amelyet kortársai gyakran leegyszerűsítettek, sőt félreértettek.

Filmes szerep. Alexandru Tatos, Rătăcire 1978, teremfőnök

Még 1990 után is, amikor hosszasan érvelt amellett, hogy az erdélyi magyarság számára nem feltétlenül előnyös az önálló politikai szerveződés, gondolkodása következetes és vitaképes maradt. Ezek az álláspontok ma különösen alkalmasak lennének kontextualizált elemzésre – feltéve, hogy kilépnénk az emlékezetpolitikai sztereotípiák keretéből.

1996-ban hunyt el.

1997-ben, Kovács András Ferenc javaslatára, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulata felvette a Tompa Miklós Társulat nevet. A névadás azonban nem járt együtt az életmű tudományos feldolgozásával. Mindmáig nem készült el rendezéseinek kritikai jegyzéke, és nincs átfogó elemzés intézményalapító szerepéről sem.

Bronz és travertin

Dr. Béres András Tompa Miklós rektorsága című, igen jó, tanulmányában (Symbolon, 2011/20) megjegyzi:

„A történelem tudományos kutatása csak azon a ponton kezdődhet el, ahol elhal a kommunikatív emlékezet.”

Tompa esetében ez a kommunikatív emlékezet még aktív, ami egyszerre erőforrás és akadály. A személyét övező pletykák – például a román tagozat „megalapításával” kapcsolatos vádak – mindmáig torzítják a róla alkotott képet, és ellehetetlenítik a higgadt, forrásalapú értelmezést.

Írásos öröksége csekély. Egyetlen jelentős kivétel Hamlet-tanulmánya, amely 1942-ben jelent meg Budapesten, a Nemzeti Színház kiadásában. A szöveg Dr. Németh Antal rendezésének elemzése, és már nyitómondatában világos színházelméleti állítást fogalmaz meg:

„A színházi produkció egészen különös műalkotás… szorosan időhöz kötött.”

Ez az írás – miközben máig nehezen hozzáférhető – pontosan jelzi Tompa gondolkodásának irányát: a színházat mint történetileg megismételhetetlen eseményt értelmezi.

Ma Tompa Miklós nevét viseli egy színház, emléktáblája van a Művészeti Egyetemen és a Nemzeti Színházban.

Mindez azonban nem pótolja a hiányzó tudományos feldolgozást. Bár egy komplex alkotási lista lenne a rendezéseiről.

A kérdés nem az, hogy mikor készül el a hiteles életrajz.

Hanem az, hogy mikor jutunk el odáig, hogy szükségét érezzük

Posted in

Leave a Reply

Discover more from Gasparik

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading