A Korunk száz éve – és a színház

A magyar szellemi életben betöltött szerepéhez képest meglehetősen szerényen ünnepelték meg a Korunk századik születésnapját. Igaz, ha szigorúan vesszük, a folyóirat nem is százéves, hiszen 1940-ben, a fehér lovon bevonuló „kismagyarország” urainak idején megszűnt, és csak 1957-ben indulhatott újra. De akkor is! A Korunk olyan fontos intézménye a magyar szellemi életnek, hogy akár minden évben megérdemelne egy ünnepet.

Ez a folyóirat volt az egyik olyan fórum, amely – különösen az „ahogy lehet” korszakában – lassította a romániai magyar közgondolkodás elhülyülésének sebességét. Ez pedig, valljuk be, nem kis teljesítmény.

Ünnepelheti ma a filozófus, a szociológus, az író, a képzőművész. És ünnepelheti a színház is!

Mert ha a nagy képet nézzük, be kell vállalnunk: a Korunk az elmúlt évtizedekben a romániai magyar színházelméleti és színháztörténeti gondolkodás egyik legfontosabb fóruma volt. Még akkor is, ha soha nem volt színházi szaklap.

A kolozsvári Korunk jelentősége a romániai magyar színháztörténetben jóval nagyobb annál, mint amit egy általános kulturális folyóirattól várnánk. Jelentősége elsősorban abban állt, hogy a színházat nem pusztán művészeti eseményként, hanem társadalmi, politikai, esztétikai és ideológiai jelenségként is vizsgálta.

A százéves történetet természetesen nem lehet egységes egészként kezelni. A Dienes László és Gaál Gábor nevével fémjelzett Korunk, az 1957-ben újraindított folyóirat és az 1989 utáni Korunk színházhoz való viszonya lényegesen különbözött egymástól.

A húszas-harmincas évek erdélyi magyar színháza elsősorban intézményi, gazdasági és közönségszervezési problémákkal küzdött. A Korunk által képviselt szemlélet viszont lehetőséget teremtett arra, hogy a színházról más fogalmi keretben is beszéljenek.

Már 1926-ban Németh Antal a modern színházművészet kialakulásáról értekezett a Korunkban:

„Csakhamar ki kellett ábrándulni tehát a való élet realisztikus utánzásából a színpadon.A naturalizmus képviselői között Brahmot, Antoine-t és Sztanyiszlavszkijt említi, a meghaladására törekvő alkotók között pedig Reinhardtot, Gordon Craiget, Nyikolaj Jevreinovot és Vahtangovot. Vagyis a Korunk már indulásának évében olyan európai színházi törekvésekről tájékoztatta olvasóit, amelyek alapvetően meghatározták a huszadik századi színjátszás fejlődését.”

(Korunk, 1926. augusztus)

A folyóirat szellemi programjából több fontos színházi megközelítés következett. Mindenekelőtt a színház társadalmi funkciójának kérdése: milyen kapcsolatban áll a színpad a társadalmi egyenlőtlenségekkel és a politikával? Ugyanilyen fontos volt a modern színházi irányzatok megismerése, az Európában születő új művészi formák bemutatása. A dráma és az ideológia kapcsolata, a színművek által közvetített világnézet, valamint a színház és a közönség viszonya szintén olyan kérdések voltak, amelyek túlmutattak a hagyományos színikritika keretein.

A lap színikritikákat is közölt. Színháztörténészként azonban nemcsak azt érdemes vizsgálni, mit írt a Korunk egy-egy előadásról, hanem azt is, hogyan próbálta meghatározni a korszerű színház társadalmi feladatát.

A folyóirat tizenhat év szünet után, 1957 februárjában indult újra. Főszerkesztője hosszú ideig Gáll Ernő volt, majd 1984-től Rácz Győző vezette.

Ez az időszak különösen fontos a romániai magyar színház elméleti önértelmezése szempontjából.

A hatvanas években már önálló színházi tematikájú  összeállítások is megjelentek. A hetvenes-nyolcvanas években pedig a színházművészet visszatérő, kiemelt témává vált.

Két év különösen figyelemre méltó: 1978 és 1980.

A Korunk történeti összefoglalói mindkét évben színházművészeti tematikus összeállításokat tartanak számon. Ez már jóval több volt, mint alkalmi színikritika. A folyóirat a színházi kultúra értelmezésének és dokumentálásának is fórumot biztosított.

Az 1980-as összeállítás különösen érdekes a színháztörténet szempontjából. Anyaga később, 2014-ben a Megszületett Kolozsváron című, az erdélyi színészképzés kezdeteivel foglalkozó beszélgetőkönyv alapjául szolgált.

Hatalmas érdeme volt ebben Kántor Lajosnak, aki nem egyszerűen érdeklődött a színház iránt, hanem annak elkötelezett híve és értő figyelője volt. A színházat nem elszigetelt művészeti intézményként, hanem az erdélyi magyar kultúra szerves részeként kezelte.

És itt érdemes megállni egy pillanatra.

A Korunk soha nem volt színházelméleti szaklap. Nem vállalkozott a színházi élet teljes körű dokumentálására, és nem kívánta helyettesíteni a szakmai folyóiratokat. Mégis, a romániai magyar színházi gondolkodás történetének egyik megkerülhetetlen forrásává vált. 

Különösen az 1957 és 1989 közötti időszak érdemelne alapos vizsgálatot. Galambos Ferenc és Meister Róbert repertóriumai alapján összeállítható lenne a Korunk teljes színházi bibliográfiája. Ez nemcsak azt mutatná meg, hány színházi írás jelent meg a folyóiratban, hanem azt is, hogyan változott a színházról való gondolkodás több mint hat évtized alatt.

Milyen színházat tartottak korszerűnek? Milyen rendezői és színészi eszményeket képviseltek? Mennyire volt jelen az európai színházi gondolkodás? Milyen szerepet kapott a színháztörténet, és hogyan viszonyult a lap a romániai magyar színház mindennapi valóságához?

Ezekre a kérdésekre a Korunk régi évfolyamai ma is választ adhatnak.

1990 után egy másik történet kezdődött. Természetesen az is fontos, és megérdemelne egy külön írást. 

Összegezve: 

Száz év távlatából a Korunk jelentőségét nem azzal mérném, hogy hány színházi cikket közölt. A mennyiség természetesen fontos adat, de önmagában keveset mond.

A valódi kérdés az, hogy milyen gondolatoknak adott helyet, milyen szakmai problémákat tett láthatóvá, és milyen kapcsolatot teremtett a színház, a társadalom és a tudomány között.

A Korunk nem volt színházelméleti szaklap, de a romániai magyar színházi gondolkodás történetének egyik megkerülhetetlen forrása. Ebben az időben úgy 10 ezer példányban jelent meg. Különösen az 1957 és 1989 közötti időszak érdemel alapos vizsgálatot.

A lap színházi öröksége ugyanis nem egyszerűen annak dokumentuma, hogy mit játszottak Erdély színpadain. Hanem annak is, hogy mit gondoltak a színházról azok, akiknek a színház nemcsak esti szórakozást, hanem a világról való gondolkodás egyik lehetséges formáját jelentette.

És talán ez a Korunk színháztörténeti jelentőségének legfontosabb tanulsága.

Most azonban ünnepeljünk, és egy kicsit emlékezzünk a színházi írások szerzőire: Rappaport Ottó, Jánosházy György, Enyedi Sándor, Halász Anna, Jancsó Elemér, Huber Andras,  Boér Ferenc, Kántor Lajos!  

Éljen a Korunk! És éltesse a Nagy Szponzor!

S ha olvasni is akarod megtalálod a Digiteka oldalain az összes számot!

Nagy bűne a színházi szakmának, hogy magára hagyta a műkedvelő, más néven amatőr, avagy – ahogyan Kötő József nevezte – öntevékeny színjátszást. Színházi szakma alatt most mindenkit és mindent értek, akinek és aminek köze van a színházhoz.

1989 előtt szinte minden kultúrházban dolgozott úgynevezett módszertani előadó – románul „instructor metodist” –, aki többek között színjátszó köröket szervezett. Voltak könyvkiadók, amelyek kifejezetten a műkedvelők számára, profi szerzők által írt színdarabokat, dramatizálásokat adtak ki. Ezekben a kötetekben elismert rendezők, díszlettervezők adtak tanácsokat, megvalósítási ötleteket. Voltak fesztiválok, és volt sajtóvisszhang is.

Emlékszem különlegesen jó előadásokra Dicsőszentmártonban, Vitális Ferenc rendezésében. Jó volt az Udvarhelyi Népszínház a Sinka házaspár révén, de láttam előadásokat Csíkban és Szászrégenben is. Az ott játszó „délutáni színészek”, akik délelőtt más munkahelyen dolgoztak, komoly áldozatok árán hozták létre előadásaikat. És ezek az előadások fontosak voltak a helyi közösség számára. Szórakoztattak, neveltek, elgondolkodtattak – közösséget formáltak.

Mára ennek nagyon kevés nyoma maradt. Alig ír valaki az amatőr társulatok számára, pénzt sem nagyon osztanak nekik, a kultúrházakban pedig inkább esküvőket szerveznek. A sajtó és a média alig foglalkozik velük. Tisztelet és dicsőség tehát azoknak, akik mindezek ellenére vállalják, hogy életben tartják és építik a közösségi színjátszás kis köreit!

Kalapemelés a nagygalambfalvi színjátszók előtt is, akiket a hétvégi Vers- és Irodalompark megnyitója alkalmából láttam!

Az előadás nemcsak jó szórakozást nyújtott, hanem komoly túlélési gyakorlat is volt. Ugyanis 18 fokban kezdődött, másfél óra múlva pedig már csak 11 fok volt. Szerencsére a színészek jól bírták: néhányan csak a tapsrendre vettek magukra bundát. A közönség? Egy heringkonzerv tartalmára emlékeztető alakzatot vett fel, és így próbálta melegíteni magát. Befogadó emberek: engem is fűtöttek.

Köszönet az estéért Vetési Nándornak, aki színpadra állította Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabját. Vetési évek óta a lelke ennek a vidéknek. Mikrofont szerel, jazz koncertet szervez, kántorizál, rendez, mozgósít… ha minden településen lenne egy ilyen animátor…

Na de mit láttunk? Egy kortárs szöveget!!!

Ma, amikor politikusok próbálnak babérokat aratni a családon belüli erőszak témájából, végtelen demagógiával trágyázva mondandójukat, ez a közel százéves szöveg különösen elgondolkodtató tud lenni.

És igen: ez a színház valóban játék!

Játék, móka és kacagás, amelyek közepette egyszer csak torokszorítóan drámai pillanatok születnek. Például amikor a Kisvicáknét játszó Ketesdi Ildikó kiváló karakteralakítása közben valahogy megakad a szöveg. A színészek kinéznek a színpad előtt ülő súgóra, aki annyira belefeledkezett az előadásba, hogy csak mosolyog. Aztán rájön, hogy neki most dolga lenne. Olyan nevetés fakad ki belőle, mintha az angyalok nevetnének valamilyen égi ünnepségen.

A nevetés átragad a közönségre. A hétköznapi gondok, hiányok és fájdalmak okozta pántok egyszerre lepattannak rólunk, és önfeledt kacagás lesz úrrá mindenkin.

Megrendezhetetlen pillanat.

Valódi katarzis.

Köszönet érte a szereplőknek: ifj. Szőcs Mihály Hunornak, aki Balázst alakította, és Kiss Imolának, aki feleségét, Pólikát játszotta. A további szerepekben többek között Kovács Ágnes, Major Júlia, Feleki Gyöngyi, ifj. Feleki Imre, Major Beáta Zita, Szőcs Krisztina, Pásztor Viola, Bálint Róbert és Kovács Levente lépett színpadra.

És kitartóan muzsikált Mircse, a cigányprímás, Zarko, a harmonikás és Larko, a bőgős.

Reméljük, lesz folytatás!

Az Érmellék egy tájegység Szatmár, Bihar és Szilágyság között. Nevét az Ér patakról kapta. Ez a patak – vagy folyó – 118 kilométer hosszú. Amikor az Érmellék szóba kerül az irodalomban, egyből Adyt illik idézni:

„Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.”

Igen, Ady Endrét az Érmellék adta a világnak. És Kazinczyt. És… és… és talán az érmelléki borokat? Hát, nem egy tokaji régió.

Szóval a mai Érmellék nagyjából egy statisztikai adat: hogy aszongya, Romániában, Székelyföldön kívül itt is többségben van a magyarság.

A nemrég megtekintett, Purosz Leonidasz és Lejter Márkó Ernesztó által megfogalmazott Szakadás című önvallomás azonban teljesen más megvilágításba helyezte számomra az ott élő embereket és magát a régiót is.

Ernesztó – hiszen így ismeri a színházi szakma – szembenéz önmagával, a múltjával, sikereivel és kudarcaival. Az előadás után az első gondolatom az volt, hogy megszületett az érmelléki Woody Allen. De ez így nem áll. Többről van szó.

Itt Ernesztó művészi nagykorúsításával találkozunk.

Mindaz, amiről eddig ez a művész csak sejtette velünk, hogy tudja, most kikristályosodott. Az álmodozó, fellegekben járó külső mögött ott van az igenis figyelő, elemző ember. Ami pedig mindezt megkoronázza, az az, ahogyan előadja.

Itt jön a képbe Leó, azaz Purosz Leonidasz, aki a színészben megszülető helyzeteket tökéletesen megírja. Leó bravúrosan fogalmaz, mert nem akar előtérbe kerülni: végig a háttérből vigyáz az előadóra. Nem vár el tőle olyasmit, amit nem tud, de közben folyamatosan tágítja az előadó művészi határait.

Nagyon remélem, hogy egy hosszú távú közös munka első állomását láttuk.

Vádolhatnak elfogultsággal, mert annak idején, amikor Ernesztó egyetemi hallgató volt, volt közünk egymáshoz. Vállalom az elfogultságot.

Emlékszem, hogy már a felvételijén sokan nem bíztak benne. A legenyhébb megjegyzések úgy szóltak: „Ezzel a furcsa hanggal mit fog kezdeni a színpadon?”

Én meg azzal erősködtem, hogy az egészet nézzük.

Itt van egy jól megtermett valaki, akinek tökmindegy, hogy színpadon van vagy azon kívül: hihetetlenül természetes, őszinte és eredeti. Itt van egy ember, aki már a megjelenésével és a világlátásával kíváncsivá teszi a nézőt.

És a Szakadás után mondhatjuk: bejött!

Szóval, aki teheti, menjen és nézze meg, és röhögve könnyezzen ezen a sorson. Tudja meg, hogy a Bernabéu stadion igazából Érsemjénben van, ahol Maradona is játszott. Érsemjénben, ahol a hűtőben mindig van szalonna és kolbász, a paprika, a paradicsom és a hagyma pedig ott terem a kertben.

Nem lehet elmesélni. Ezt látni kell.

Az előadás óta, ha telihold van, nekem ezentúl mindig eszembe fog jutni az a Simson motor, ami igazából egy Harley-Davidson, és amin a világ összes szerető nagypapája ott száguldozik a holdfényben a könnyező, de mégis mosolygós szemű unokájával.

Hajrá, Leó! Hajrá, Ernesztó! És hajrá, szenegáli válogatott!

Nosza, igyunk rá egy kupica likőrtöt! Egészségére az összes érmelléki makondóinak. 

“Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értõl indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.” (Ady Endre: Az értők az óceánig)

---

A előadást Székelyudvarhelyen láttam, 2026 szeptember 25.-én, a magam vásárolta teljes áru jeggyel.

Önemlékkönyv másoknak

Annak idején, a békés középiskolai években Tóth Sanyi osztálytársammal mindennap alaposan áttanulmányoztuk a nagyváradi Fáklya sportrovatát. Annak ellenére, hogy ő dózsás volt, ráadásul omegás, én meg vasasos, illetve LGT-s, elvakult rajongói voltunk minden sportnak, ami Nagyváradhoz kapcsolódott.

Ráadásul iskolánkba, amely akkor már 5. számú Ipari Középiskola volt – ma Ady Endre Líceum –, rengeteg kiváló sportoló járt, akikkel például a Sötét folyosón meg lehetett beszélni a dolgokat. A teljesség igénye nélkül: Kicsi Kósa – kosárlabda; Illés Zoltán, Boros Sándor – vízilabda; Bucskó Árpád, Szabó Zoli Rabló – foci; vagy az estis Kiss Sándor, aki akkora gólt lőtt Silviu Lungnak, a krajovai válogatott kapusának, hogy az néha még a mai napig is felsír álmában.

A lista hosszú.

Tény, hogy a sport és a sportolók adták váradi identitásunk egy részét. Attól voltál a város polgára, hogy ismerted és követted a helyi sportolókat. Focistákat, kosarasokat, tájfutókat, pólósokat, úszókat. Páran a sulinkba jártak. Közéjük tartozott Kuglis Edit, Mádi Levente, Birinyi Béla és Szakadáti László úszó is. Az ő eredményeit is követtük.

Hát, a sport valami teljesen más volt, mint ma. Egyfajta menekülés is volt a sport a szocializmis szürke egyenlősdisége elől.

Jutnak eszembe az emlékek annyi év után, olvasván Szakadáti László Pillanatképek című, frissen megjelent könyvét.

Figyelem: nagyon elfogult leszek. Ez nem könyvbeharangozó, és nem is szabályos könyvkritika. Szakadáti az az ember, akivel félszavakból is értjük egymást. Elég annyit mondanunk egymásnak: Temp 6, Szálka-domb, Miki bácsi, Lévai Pali, Kuli bácsi, Tycoon, BRG MK23, Metrock, sőt Magneton…

Valamikor egy uszodába és egy iskolába jártunk. Lévén pár évvel fiatalabb, felnéztem rá. Példaként mutatta nekünk Pali bácsi az uszodában, amikor mi még a fadeszkákat cipeltük: oda kell majd eljutnunk… Aztán olvastam róla a cikket, a suli lapjában, a Diákszóban. Majd a nagy centrifuga, az élet szétsodort minket.

Amikor megjelent az internet, felfedeztem, micsoda karriert futott be. Aztán egy szép napon, a kétezres évek elején, a budapesti Radnóti Színházban összefutottunk, úgy harminc év után. Bemutatkoztam, és azóta úgy vagyunk, mintha együtt szotyiztunk volna az FC Bihar meccsein, Kun Attilát vagy Popovics Palit éljenezve.

Innen tehát az elfogultságom a könyv iránt.

Ez a könyv generációnként mást és mást mond. Ha egyetlen mondatban akarnám megfogalmazni, ezt mondanám: csodálatos úgy leélni az élet legfontosabb részét, hogy az ember azt csinálja, amihez ért, amit szeret, és amiben sikeres.

Szakadáti, aki sportolóként kezdte, majd edzőként, sportmenedzserként, sportvezetőként és sportdiplomataként országos, majd nemzetközi karriert járt be, bebizonyítja, hogy igenis lehet Európának ezen a felén, kisebbségi sorba születve is hatalmas karriert befutni.

Ez a könyv valójában olyan, mint egy emlékkönyv.

A maiaknak: régebben divat volt az emlékkönyv. Fehér lapokból álló, bekötött könyvszerű valami, amelyet az ember közeli és félközeli barátainak, pajtásainak, osztálytársainak adott oda, ők pedig bejegyzéseket, emlékeket írtak bele egy-egy közös történésről, találkozásról. Minden írás, minden rajz egy-egy vallomás volt, amely az emlékkönyv tulajdonosának szólt.

Nos, Szakadáti is nyit egy emlékkönyvet, csak ebben ő ír feljegyzéseket önmagáról és a világról, amelyben élt.

A bejegyzések rövidek, koncentráltak. Talán néha túlságosan is azok. Egy-egy témáról szívesen olvastam volna hosszabban. Például az olimpiai részvételről való lemaradásról. Vagy arról az érzésről, amikor az ember egyszer csak személyesen találkozik gyerekkori bálványaival. Mit jelentett Vitray Tamás vagy Knézy Jenő közelsége? Ők milyennek látták Erdélyt? Mit látott Szakadáti abból a világból, amelyből mi, a képernyő másik oldalán, csak néhány villanást érzékeltünk?

Szakadáti roppant fontos dolgokat, eseményeket, történéseket villant fel. Az olvasó pedig várná és várja a részleteket. Például arról, hogyan kell megmagyarázni egy olasz sportvezetőnek, mit jelent romániai magyarnak lenni. Vagy hogyan teremtesz bizalmat magad iránt kelet-európaiként? Milyen érzés a medence széléről nézni a világ legjobbjait, akiknek az eredményei mögött a te munkád is ott van?

Ezért azt mondom: ez a könyv remek első könyv. Most kezdődhet a leírtak kibontása.

Ha könyvkiadó lennék, máris elkezdeném vele az egyeztetést úgy hat-hét további kötetről. Mondjuk a sport társadalmi megítélésének változásairól. Az angol fociról. Az európaiságról. Az idegennyelv-tudás fontosságáról. A munkahelyváltás menedzseléséről. Arról, hogyan tanulja meg egy váradi fiú, hogy ugyanabban a világban mozogjon otthonosan Váradon, Budapesten, Londonban vagy egy nemzetközi sportszövetség tárgyalóasztalánál.

Mindenesetre köszönet ezért a háromszáz oldalért, amelyet egyetlen hétvégén „ki lehet végezni”, de amely után még napokig lehet a múltban kalandozni, régi zenéket hallgatni és régi felvételeket nézegetni. Fejben bemenni a Lactobarba, elővenni a 25 lejes kajabónt, és rántott agyat kérni érte. Gondolatban még be lehet rúgni két-három gólt a suli udvarán, Tavaszi Bálint és Bán Öcsi bácsi őszinte csodálata közepette.

Mert egy város talán nem is az épületeiből áll össze igazán, hanem azokból az emberekből és történetekből, amelyekkel benépesítjük az emlékezetünkben. Majomsziget, Citromka, Gomba, Japport, Liba és Cucu a város két bolondja és persze Sós néni a rengeteg csomagjával, nam meg Alibaba és Jenei Imi és és és 

A visszaemlékezések szépen megmutatják azt is, hogy a világ folyamatosan változik, és igen: nyolc-tíz évenként a legkényelmesebb bőrfotelből is fel kell állni, hogy az ember ne szakadjon el teljesen a valóságtól.

Köszönet a könyvkiadónak is, hogy bevállalt egy ilyen memoárkötetet. Jó lenne, ha e-book formájában is megvásárolható lenne, hogy eljusson minél több váradi emberhez Tasmániától Bukarestig.

Remélem, Nagyvárad mai elöljárói is elolvassák, és alaposan elgondolkodnak azon, vajon ez az ember miért nem díszpolgára a városnak, amikor annyit tett érte sportolóként, majd európai sportvezetőként is.

Nagyszerű dolog, hogy visszaköltözött szülővárosába, holott simán játszhatná a „nagymagyart” valahol egy óceánparti nagy villában. Ehelyett ma ott él a Körözs – nekünk már mindig ezen a néven folyik – partján, és mosolyogva szemléli a mai világot.

Sokat lehetne még tanulni tőle. Hátha valaki ezt is észreveszi.

A nyáron abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy együtt sétálhattunk a Bémer téren. Egy adott pillanatban megállt, és azt mondta:

– Tudod, vannak olyanok, akik, amíg én hat országban éltem, végig itt maradtak Váradon. Én nagyon tudom tisztelni őket.

Én meg téged, László.

Azért is, hogy visszaköltöztél.

Szakadáti László: Pillanatképek. Könyvműhely, 2026.

Július 31. a magyar kultúra egyik gyásznapja.

Ezen a napon, 1849-ben tűnt el Petőfi Sándor. A hatalmasok nem halnak meg, nem hunynak el – eltűnnek. A magyar költészet és a magyar nyelv apostola Segesvár mellett, Fehéregyházán tűnt el a szabadságharc forgatagában. Ott, ahol mintegy négyszáz magyar honvéd vesztette életét az orosz túlerővel szemben.

Azóta immár 177 éve sokaknak idéződik fel ezen a napon Petőfi alakja és költészete.

Ennek a napnak azonban van egy másik drámai története is, méghozzá ugyanott, Petőfi eltűnésének helyszínén.

1899-ben Petőfi eltűnésének ötvenedik évfordulójára emlékünnepséget rendeztek Fehéregyházán. A díszbeszédet és az ünnepi szavalatot a kor egyik leghíresebb színésze, Ecsedi Kovács Gyula tartotta. A hatvanadik életévében járó művész nemcsak a színpadon bizonyított: költőként a Petőfi Társaság tagja is volt. Akkoriban a kolozsvári színház művészeti vezetőjeként dolgozott.

Óriási sikereket aratott Nagyváradon és Budapesten is, mégis ragaszkodott a Szamos-parti városhoz, ahol annak idején elsőként alakította Bánk bánt. Cenner Mihály színháztörténész találóan nevezte őt az „erdélyi Egressy Gábornak”, elsősorban kivételes dikciója és műveltsége miatt. Hosszú vándorévek után 1882-től Kolozsváron játszott. Hamlet, III. Richárd, Othello és Lear alakítójaként vált legendává.

Neves színészként rajongott Petőfiért.

A Vasárnapi Újság 1899. augusztus 6-i száma így számolt be a történtekről:

„Érczes hangjával, művészetével és egész érzésével szavalta el a fehéregyházi honvédoszlopnál Jókai Apotheozis-át. A szavalat után rögtön rosszul lett, eszméletét vesztette. Az izgalom és a hőség beteggé tette. Elvezették az őrházba, ott az ereklyeszobában vették ápolás alá. De hiába volt az orvosok segítsége s a gyöngéd és figyelmes bánásmód, melyben a fehéregyházi kastély úrnője, Haller Lujza grófnő részesítette. A művész nem nyerte vissza eszméletét. Július 30-án alkonyatkor beszállították kocsin Segesvárra, a kórházba.”

Augusztus 2-án a magyar színművészet egyik legjelentősebb alakja meghalt.

Színész ennél szebb halált aligha kívánhat magának.

Kolozsváron temették el. Holtteste díszes koporsóban két napon át ravatalon feküdt a kolozsvári színház előcsarnokában. A megszámlálhatatlan számú koszorú között számos gyászbeszéd hangzott el. Búcsúzott tőle Szentgyörgyi István, jelen volt Nagyvárad polgármestere is. A Petőfi Társaság nevében Bartók Lajos többek között ezt mondta:

„Az ő neve félszázad után tovább fűzi a Petőfiét. Nem lehet elszakítani nevét, emlékét, koszorúját az övétől. Hamva itt pihen városában, hol élt; szelleme ott jár Segesvár mezején, hol elesett. Bajtárs! Bajtársaid, a magyar írók, a magyar művészek és közönséged, az egész ország eljöttünk most ide hozzád, s eljárunk majd oda hozzád! Dicsőítünk, követünk, irigyelhetünk, de ne sirassunk. Isten veled!”

Díszsírhelyét Kolozsvár városa adományozta. A Budapesti Napló így tudósított a temetésről:

„Olyan gyásznap volt ma Erdély kincses városában, mintha fejedelmet temettek volna. Pedig csak egy színészt, egy poétát helyeztek örök nyugalomra, hanem ez a színész-poéta az ő büszkeségük volt. Nagy stílű volt a művészetében, nagy stílű volt a halála is. Ezért zúgott ma Kolozsvár valamennyi harangja.”

Máig álló síremlékét 1901. november 1-jén avatták fel rajongói és pályatársai. Emléke mára megkopott, pedig hosszú évtizedeken át élt a közönség és a színházi szakma emlékezetében.

Hogy miért jutott eszembe a mára szinte teljesen elfeledett „színészfejedelem” drámai halála?

A minap megnéztem egy koszorúzást Fehéregyházáról, az Ispán-kútnál. Politikusok egymás után olvasták fel a kötelező mondatokat, majd fényképezkedtek az emlékmű előtt. Nem volt vers. Nem volt ének. Nem volt színház. Nem volt közös emlékezés. Csak egy újabb kipipált protokolláris esemény.

Pedig Fehéregyházán nemcsak Petőfire kellene emlékezni. Arra a színészre is, aki ötven évvel később ugyanott mondta el a tiszteletadás szavait, és aki ezért az életével fizetett. Ecsedi Kovács Gyula szó szerint belehalt abba, hogy Petőfit ünnepelte.

Talán ezért olyan fájdalmas a mai csend. Nem azért, mert nincsenek koszorúk. Hanem mert egyre kevesebb az ünnep. Az emlékezést felváltotta a szereplés, a közösséget a protokoll, a művészetet a kötelező jelenlét.

Fehéregyházán ma is sokan koszorúznak. Csak egyre kevesebben emlékeznek.

A romániai politikai titkosrendőrségének 1989-re közel 16 ezer tisztje és altisztje volt. Ők a legritkábban viseltek egyenruhát. Főleg civilben jártak. A civil viseletüket azonban igen komoly szabályok rendezték.

A Temes megyei politikai rendőrség, a hírhedt Securitate egyik alezredese, Turc Iosif hagyta jóvá azt a dokumentumot, amely 1984. április 4-én született (ACNSAS, fond Documentar, dosar nr. 6918, vol. 2, ff. 58–86).

Ez a dokumentum kötelező ajánlásokat fogalmaz meg a titkosszolgálatok tisztjei és altisztjei számára a köztereken tanúsítandó viselkedésükkel kapcsolatban. Rögtön a szöveg elején az ismeretlen szerző Nicolae Ceaușescura hivatkozik, aki 1967-ben így szólt a Belügyminisztérium dolgozóinak aktívaülésén:

„A biztonsági szerveknek a tömegek, egész népünk széles körű és állandó támogatására kell támaszkodniuk. Minél erősebbek lesznek a dolgozó tömegekkel való kapcsolataik, minél inkább a szocialista törvényesség szentséges tiszteletben tartásán alapul minden általuk hozott intézkedés, annál jobban fogja azokat fogadni az egész nép, és annál inkább élvezni fogják annak egyöntetű támogatását.”

Az 1984-es szöveg ennek szellemében foglalkozik a tiszti etikettel. Magyarán: hogyan éljen közéletet egy szekus.

A dokumentum például a tisztek járásával is foglalkozik. Megtudjuk belőle, hogy a megfelelő megjelenést nem csupán a ruházat határozza meg, hanem az is, hogy:

„A járás közbeni figyelemreméltó testtartás a test egyenes, de feszélyezetlen, laza tartását jelenti; a karok harmonikus, a bordák normális mozgása által megszabott határokon belüli lendülését, a megfelelő lépéshosszt, valamint a vállak természetes helyzetét – azaz ne legyenek se előreesve, se pedig hivalkodó módon hátrahúzva.”

A továbbiakban részletes előírásokat találunk a köszönésről, a telefonbeszélgetésekről, a dohányzásról, az öltözködésről, sőt még a vendéglők látogatásának mikéntjéről is.

Első pillantásra a szöveg akár mulatságosnak is tűnhet. Például minden körülmények között fekete zoknit és sötét cipőt ír elő a szekusok számára. Ebben azért van valami sajátos báj.

Hosszan lehetne még csámcsogni ezen a dokumentumon, de ami a szekusok színházba, moziba, koncertre és kiállításokra járásával kapcsolatos előírásokat illeti… nos, azok közül ma is sokan megszívlelhetnének egyet s mást.

Színházban, moziban, koncerteken és kiállításokon

Míg a mozielőadás mára mindennapos, megszokott eseménnyé vált, addig a színházi előadás megőrizte ünnepélyes jellegét, ami megköveteli bizonyos etikett-szabályok betartását.

A mozilátogatáshoz – a hivatalos gálaműsorok kivételével – az öltözködés terén nem várnak el többet egy tiszta, ápolt öltönynél vagy egy visszafogott, illő ruhánál. A színházban ezzel szemben a férfinak sötét színű öltönyt kell viselnie, ha pedig gálaelőadásról van szó, ünnepi viselethez (alkalmi ruházathoz) kell folyamodnia.

A pontosság a nyilvános előadásokon törvény. Az elkésők nem próbálhatnak meg átlopakodni a sorok között, hanem meg kell várniuk az első felvonásközt (szünetet), hogy elfoglalják a helyüket.

Ugyancsak kötelező a ruhatárban hagyni minden kiegészítőt: a kalapot, az esernyőt, a kabátot stb. Míg egy étterembe a nő beléphet kalapban, a színházban ez nem megengedett, kivéve, ha páholyban foglal helyet.

A lépcsőn való fel- és lemenetel nem okoz gondot: ha a lépcső elég széles, egymás mellett haladnak. Ha ez nem lehetséges, a férfi fél lépéssel a nő előtt halad felfelé menet, lefelé menet pedig ugyanennyi távolságból követi őt.

A teremben és a sorok között a férfi megy elöl, és a nőnek ajánlja fel a jobb helyet, még akkor is, ha az a bal oldalon van.

Az előadás alatt nem szabad enni (még cukorkát sem), és nem szabad megjegyzéseket fűzni a látottakhoz. Ha koncertről van szó, a ritmust sem a fejjel, sem a kézzel vagy a lábbal nem szabad verni, és ugyancsak nem szabad dúdolni a dallamot, miközben a zenekar játszik. A színházban vagy a moziban az ismerősöket egy egyszerű fejmozdulattal üdvözöljük, és nem bocsátkozunk beszélgetésbe a nézők feje felett. Beszélgetni a szünetekben szokás.

Súlyos udvariatlanságnak számít a színészekkel és a közönséggel szemben is a helyünk elhagyása az előadás vége előtt, vagy akár az utolsó jelenet alatt, pusztán azért, hogy „jobb helyet” csípjünk el a ruhatárnál.

A színházban minden felvonás végén, és természetesen a darab végén is tapsolnak. Szokás azonban tapsal jutalmazni a különösen jól sikerült replikákat (szövegeket), vagy akár egy neves színész színpadra lépését is. A koncertteremben tapsolnak a karmesterek és a szólisták belépésekor, valamint minden egyes előadott darab végén. Ha a mű több tételből (részből) áll, csak a legutolsó tétel végén szabad tapsolni.

A kiállítóterembe való belépéskor le kell venni a kalapot. A tárlat megtekintése közben az udvariasság megtiltja a hangos nevetést, az evést, a dohányzást, és legfőképpen a rosszalló, kedvezőtlen megjegyzések hangos kijelentését. A személyes véleményeket a kiállítás elhagyása után lehet kifejezni.

Zenében mindenevő vagyok, mint a dilettánsok általában. Amiben különösen műveletlen vagyok, az az opera. Valahogy nem látom át az operairodalmat. Hallgatni még csak-csak, de mikor nézni is kell… Mikor annak idején az Amadeus-t próbáltuk, rengeteg Mozart-operát hallgattam. Szeretem. Verdivel köszönő viszonyban vagyok — távolról tiszteljük egymást. Próbálkoztam Wagnerrel is… nem ment. Talán a nyitányok. Az opera — ellentétben a színházzal — nagyon kevés lehetőséget ad az új formák keresésére. Legalábbis tájainkon. Talán ha Debussy több operát írt volna, engem is megnyert volna a műfaj számára. Lehet. Lehet, hogy minden kornak meg kell írnia a saját operáját. A mai kortárs operák között vannak kedvenceim: Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára, Philip Glass: Einstein on the Beach vagy John Adams: Nixon in China. Szeretem őket, mert emberek játsszák, mai módon vetik fel a problémákat, a zene nem öncélú, hanem az énekeseket szolgálja. Nos, ilyen előzményekkel indultam Kolozsvárra egy szerzői avató ősbemutatóra. Az évek során párszor elmentem már a kincses városban operába, azonban kevés igazi élmény született belőle. Az új opera-performansz szerzői Márkos Albert (Berci) és Bodor Ádám. Most, hogy két nap eltelt, is azt mondom: igen. Lenyűgöző darab és lenyűgöző előadás született. Egy művészeti alkotást egy másik művészetbe átkonvertálni mindig bonyolult vállalkozás. A siker általában az, amikor egy gyengébb műből egy másik művészetben jobb alkotás születik. Például Szabó István Mefisztó című filmje összehasonlíthatatlanul jobb, mint az alapmű, amelyet Klaus Mann írt. Irodalmilag nagyon felkészültnek kell lenned ahhoz, hogy Emanuel Schikaneder A varázsfuvola librettója mondjon valamit neked — de a belőle született Mozart-opera bizony sokaknak jelenti magát az „operát”. A Kolozsvárott bemutatott mű címe Nikita, és Bodor Ádám Verhovina madarai című regényének egyik fejezetéből származik. Bodor regénye a kortárs magyar irodalom egyik legerősebb szövege. Az író regényekből, novelláiból többen próbáltak filmet készíteni inkább kevesebb sikerrel. A látottak alapján elmondhatom a Nikita  kiválóan megállja a helyét önállóan is — ráadásul a modern, kortárs zenéhez arisztotelészi szabályok szerint íródott: egy helyen, egy cselekményszál, egy térben. Az előadás végig jól követhető, feszültségkeltő és misztikummal tarkított. A remekül muzsikáló zenekar két oldalról fogja közre a színészeket, ami egyszerre látványos és zeneileg hatalmas kihívás — a karmester-zenésznek ugyanis két irányba kell dirigálnia. A zenészek végig a színpadon vannak, és egységet képeznek a színészekkel. Hihetetlen összeforrottság jellemzi az előadást. Ebben nagy szerepe van Kostyák Júlia, aki másod karmesterként segíti a szereplőket a belépésekkor.

https://youtube.com/shorts/iKTyLoPqDN4?is=WWMzRGEu8peGAJ88

Itt nem lehet csalni, szemfényveszteni: minden mozdulat, minden mimika a játék része. Óriási koncentrációt kíván az előadóktól, akiket nagyon profi módon Porogi Dorka rendező szervez művészi egységbe, az Adrian Ganea által kialakított térben. A zene méltó partnere a szövegnek — fej-fej mellett haladnak. A játszók (mert nem „csupán” énekesek) lubickolnak a szerepeikben. A karakterek megformálásában valódi, hiteles színészi játékkal bánnak a zenével és a szöveggel. Egy régi vitában — színész vagy énekes? — most véleményt mondanak: színész és énekes egyszerre. A zene megítélésébe nem szólnék bele, mert nagyon idegen terep ez számomra, de annyit megkockáztatnék: méltó és egyenrangú folytatása ez Bartóknak, és társa Kurtág György korábbi munkásságának. Hasonlatos volt a kortárs filmek sűrű vágási technikájához — rengeteg váltás, lüktető dinamika, mégis egységes. Az előadók számára mindez egyfajta szupermaraton. A legnehezebb feladat Vatamány Atanázé: ritka erős basszus, fantasztikus koncentrációs és színészi képességekkel. De mindenki a helyén volt. Liber Ágoston, Bálint Zsuzsanna, Mányoki-Kormos Melinda Erzsébet, Kovács Eszter, Zsigmond lászló. Külön megemlíteném Nemes Tibor tenort: kristálytiszta hangja és színészi játéka lubickol a kiugrott lelkész szerepében. Annak idején, marosvásárhelyi érettségizőként nem értettem, miért nem a Köteles utcában jelentkezik színészképzésre. Most megértettem: ilyen zenész-színész képzést nálunk még nem tudnak nyújtani. Sőt… útban Kolozsvárról hazafelé azon gondolkoztam, hogyan lehetséges, hogy egy színészegyetemet elvégezve a hallgatók az operakultúrából szinte semmit nem ismernek meg — de ez már az én saram is. Mindent összegezve: nagy dolog született a kolozsvári Magyar Operában, a Bánffy Miklós Operastúdióban. Reméljük, sokszor és sokat játsszák majd, és Márkos Albert folytatja útját az opera világában.  (Kicsit azért büszke voltam, hogy Porogi és Ganea is a marosvásárhelyi Muveszti Egyetemen végzett) 

Másodszorra hívtak meg zsűrizni a romániai országos középiskolásoknak szóló színjátszó és versmondó versenyre. Szeretem a versenyt, de nem a versenyszerű művészetet. Nem tudom összehasonlítani a banánt az eperrel, sem a kutyát a macskával. Igaza van azoknak, akik szerint valamiféle seregszemlét mégiscsak kellene tartani, valamiféle összképet kellene kialakítanunk a szakmáról. Na jó, hát akkor legyen.

Az idén Brăila, a közel százötvenezer lakosú dunai város adott otthont az eseménynek – abban a gyönyörű, 1864-ben mai formáját elnyerő, olasz stílusú színházban, amelynek három játszótere van: 320, 100 és 70 férőhellyel. A fesztivál ideje alatt az egész épület a fiataloké volt. Közel húsz előadást láthattunk az ország minden tájáról: volt ott minden – bábszínháztól kísérleti produkciókon át realista és commedia dell’arte előadásokig. Szálltak a versek is, minden mennyiségben.

A résztvevők művészeti középiskolák színházi szakos diákjai. Sajnos nem minden romániai megyében működik ilyen szak – és ami külön fájdalom: olyan, magyar szempontból meghatározó színházi városokban, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad vagy Kolozsvár, nincs magyar nyelvű színészképzés. Hogy ki tehet a változásért? Az iskolavezetés. Kis jóakarattal simán megoldható lenne – a szakemberek megvannak hozzá.

Hatalmas dicséret illeti a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumot, amely halálos komolysággal veszi ezt a képzést. Prezsmer Boglárka évek óta jelen van ezeken a versenyeken, és minden alkalommal díjjal tér haza. Az idei előadás rendezője Márkó Eszter volt – mindketten a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végeztek, ahogy a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanító Barabási Tivadar is. Sajnos az idén a marosvásárhelyiek színdarabbal nem jöttek, „csak” erős versmondókkal.

Brăilán magyarul játszani – abszolút természetes volt. Sok néző, sok taps.

Ami feltűnt a koncentráltan végignézett előadások után: nem nagyon akadnak kortárs színdarabok, amelyek a mai romániai fiataloknak készültek volna. Láttunk Zorint, Shakespeare-t, Goldonit, Mayenburgot, Ken Kesey-t – de olyat, amelyet rólunk, nekünk írtak volna, egyedül Elisa Wilk képviselt (ő is Marosvásárhelyen végzett drámaíróként). Sok még itt a tennivaló: a profik kicsit jobban alányúlhatnának az ügynek, a romániai sajtó pedig legalább megemlíthetné azt a hatalmas munkát, amelyet az iskolák, a tanárok és a tanfelügyelőségek ezen a téren kifejtenek.

A verseny győztese vitán felül a târgu-jiui (zsilvásárhelyi) csapat lett, Marius von Mayenburg Mártírok című darabjával.

A történet középpontjában Benjamin áll, egy tinédzser fiú, aki hirtelen gyökeres fordulatot vesz: megszállottan olvasni kezdi a Bibliát, és annak szavait szó szerint, végletekig mereven alkalmazza maga körül. Fellázad minden ellen, ami a modern, világi gimnáziumban normális. A darab igazi feszültsége nem is magában a fiúban rejlik, hanem abban, ahogyan a környezete reagál rá. A felnőttek – az anyja, a megalkuvó iskolaigazgató, a hittantanár – teljesen tehetetlenek. A politikai korrektség és a vallási tolerancia jegyében inkább meghátrálnak a fiú agresszív fanatizmusa előtt, és megpróbálják megmagyarázni, sőt tolerálni a viselkedését. Az egyetlen, aki felveszi a harcot Benjaminnal, a racionális, ateista biológia-kémia tanárnő, Erika Roth – ő is tanulmányozni kezdi a Bibliát, hogy a fiút saját fegyverével, idézetekkel győzze le. A küzdelem azonban tragédiába torkollik: a liberális társadalom intézményei ahelyett, hogy megvédenék a tanárnőt, végül őt bélyegzik meg intoleránsnak és túlérzékenynek.

Gyönyörű, megható és őszinte előadás volt – méltó bármelyik színház repertoárjához.

Összegezve: minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt. Büszkén meséltem vendéglátóimnak, hogy városukban, vagyis Brăilán született két óriási magyar színész: Csorba András és Ács Alajos. Szerintem még most is tátott szájjal álmélkodnak, hogy miről is beszéltem…

Brăilára menni azért is jó, mert legalább évente egyszer személyesen is találkoztatok kolozsvári kollégával, Szilágyi Palkó Csabával (szintén zsűri)

Gáspárik Attila

Egy mondat következményei, 

avagy pár sor Vidnyánszky Attiláról

PUBLICISZTIKA – LXX. évfolyam, 17. szám, 2026. április 24.

• Nagyítás
• Kicsinyítés
• Nyomtatható
• Cikk küldése
• Ajánlom

„Sok vita, kérdőjel, kétkedés és manipuláció környezi manapság a Nemzeti Színház eszméjét. Ha tőlem megkérdeznék: mi lehet ez az eszme ma, az ezredfordulón? – a határainkon túli magas igényű magyar nemzeti színházakra mutatnék: a Tompa Gáboréra, a Vidnyánszky Attiláéra.” (Hubay Miklós, Magyar Hírlap, 1996. február 16.)

Eltelt harminc év – egy emberöltő. Tompa Gábor még mindig a kolozsvári Magyar Színház igazgatója. Vidnyánszky Attila ezzel szemben felsorolhatatlan számú funkció birtokosa; ezek közül a legismertebb, hogy immár tizenhárom éve vezeti a budapesti Nemzeti Színházat. Nála hosszabb ideig egyhuzamban csak Paulay Ede állt az intézmény élén: tizenhat évig. Ha a jelenlegi szerződések érvényben maradnak, Vidnyánszky is eléri ezt a tizenhat évet. Ez önmagában talán nem lenne különösebb ügy – még ebben a felpezsdült magyar közéletben sem. Az igazgatás azonban mégis témává vált, mert a direktor nemrég elnyilatkozta magát. Egy társulati ülés után, a Népszava kérdésére így fogalmazott: „A jövőre vonatkozóan nem hangzott el konkrét információ, mivel jelenleg nem áll rendelkezésre hivatalos kormányzati iránymutatás, így döntés sem született.” Magyarra fordítva: az évad tervei megvannak, de azok kihirdetése a politikai iránymutatástól függ. Nem az a kérdés, miért kell április közepén évadot hirdetni – nem kell. A kérdés az, hogy mit jelent ez a mondat.

Azt üzeni: a döntések nem autonóm szakmai mérlegelésből születnek. És ha ez így van, akkor az elmúlt évek döntései sem tekinthetők pusztán az ő felelősségének – hanem egy rendszer végrehajtásának. Ez a mondat egyszerre hárítás és lojalitásnyilatkozat. Innen nézve más fényt kap mindaz, ami az elmúlt évtizedben történt: intézmények átalakítása, fesztiválok leépülése, szakmai struktúrák szétverése, képzések marginalizálása, a független szféra kivéreztetése. Röviden: SZFE, tao, POSZT, Kisvárda, igazgatók kinevezése… És és a színi és minden egyébb művészeti kritika visszaszorítása a szak- és kritikai lapok anyagi ellehetetlenítésével. Mert ez sem a politikusok ötlete volt. Ezekről lehet (kell) vitatkozni – de az autonómia hiányának beismerése új keretbe helyezi őket.

Pedig másként indult.

A kilencvenes évek elején Kisvárdán megjelent a beregszászi társulat. Addig alig tudtunk valamit a kárpátaljai magyarokról. Jött egy lelkes, formabontó csapat, amely szakmai hiányosságait energiával és hittel hidalta át. Koldusopera. Alig értettük a szöveget, elég gyászosan énekeltek, de mégis hatott. Godot-ra várva – a szünetben a közönség fele elment, noha a darab emlékezetes volt. Volt bennük valami elementáris. Sokan segítették őket. A Verebes István vezette nyíregyházi színház kosztümöket készített, gyűjtések indultak a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház számára. Volt egy közös ügy: a magyar színház egysége. A lelkes évek után jött a debreceni igazgatás, majd a budapesti. A lelkes ifjúból egy bizalmatlan, félelmet sugárzó, ellenségeskedő imposztor lett.

Nem vagyok színikritikus. Nem vagyok színházelméleti szakember. Nem tisztem Vidnyánszky szakmai értékelése. De tizenegy évig vezettem egy romániai nemzeti színházat. Abban hittem, hogy érték alapján lehet – és kell – összekapcsolni a Kárpát-medence magyar színházait. Hogy létezhet szakmai párbeszéd, kölcsönös figyelem, valódi együttműködés. Ez a párbeszéd azonban a Nagy Testvér okán elmaradt. Nagyobb hangsúlyt kapott a szakmában a főváros–vidék, határon innen – határon túl, a jó magyar – rossz magyar kategorizálása, sőt újabban a keresztény – nem keresztény felosztás. Sőt: volt idő, amikor azt az üzenetet kaptuk, hogy a jelentős évfordulókat „küldjük fel Budapestre”, majd ott megünneplik őket. Az elismerések rendszere is beszűkült: erdélyi magyar színészt jellemzően csak akkor jutalmaztak komoly díjjal, ha már Magyarországon dolgozott. Ez nem integráció volt, hanem centralizáció, pénzzel meghálált hűség, ahol a szakmai tudás eleve hátrányt jelentett.

Az elmúlt években az erdélyi magyar színházak jelenléte a közös térben csökkent. Kivétel talán egy-két fesztiválszereplés. Eközben a reprezentatív, szimbolikus eseményekben – például a csíksomlyói nyeregben – egyetlen meghatározó erdélyi társulat sem kapott érdemi szerepet. Az a munka, amit a diktatúra éveiben kezdett Nánay István, Ablonczy László, Csáki Judit, András Ferenc, félbemaradt. A színházi szakma megosztottabb, mint bármikor. Vidnyánszky és középszert hirdető kommandója nem szakmai tudást, emberi tartást várt tőlünk, hanem hűséget és rajongást mindenek felett.

Nemcsak velünk, határon túliakkal volt bizalmatlan, hanem a magyar szakma nagy részével. A Nemzeti színpadán az elmúlt években alig rendeztek magyar rendezők, a legtöbbet játszott kortárs magyar szerző, Székely Csaba egyetlen szövegét sem mutatták be tizenhárom év alatt. Tovább is van, mondjam még?

Lehetne hosszan sorolni a következményeket és a mai állapotokat. Erkölcsi és szakmai károk halmozódtak fel. Ezek felmérése még évekig tart majd.

Sokáig nem szóltam. Azt gondoltam: „nem kell levágni, leszárad magától”. Különben is, a nyugdíj határán várom a „megnyugvás ösvényeit”. Azonban amikor az ATV egyik műsorában azt hallottam a Nemzeti Színház igazgatójától, hogy Romániában „tizenöt független társulat működik”, akkor mégis megszólaltam. Ez a szám nem egyszerű tévedés. Bocsánat: hazugság. A valóságban inkább százötven körül van azoknak az együtteseknek a száma, amelyek az alkotás szabadságát feljebb helyezik, mint az intézményes fenntartást. Ez nem részletkérdés, ezek tények. Ez a tájékozottság mértéke – vagy a valóság Vidnyánszky megszólalásainak igazságtartalmáról? Tíz százalék igazság és kilencven százalék hazugság?

Most meg bejelentkezik, hogy szívesen folytatja. Nem. Neki most mennie kell. Sok kárt okozott a szakmának, az európai gondolatnak és nekünk, határon kívül élő és alkotó magyaroknak. Sajnos számtalanszor a határon túliakat az ő jellemével, személyével azonosítják, pedig vannak köztünk nem kevesen, akik becsülettel, igaz módon élik életüket, és igyekeznek nem vétkezni sem szóban, sem cselekedetben, sem gondolatban, de még mulasztással sem.

Vidnyánszky Attila egyszer azt mondta: amíg egyetlen magyar is él Kárpátalján, addig érdemes ott magyar színházat csinálni. Ezzel egyet lehet érteni. Sőt: egyet kell érteni. Biztos vagyok benne, hogy ha ott újra zászlót bontana, sokan önkéntesen nyújtanának segítő kezet. Csakhogy ehhez nem adminisztratív hűség, hanem művészi bátorság kell. Az a régi, merész, fantáziadús, elszánt alkotó, aki egykor volt. Mert kisebbségben élni nem állapot, hanem feladat. És a színház – ha még jelent valamit – ennek a feladatnak az egyik legfontosabb nyelve. Vajon a kezdetben idézett Hubay Miklós mit szólna ehhez a karrierhez harminc év távlatából?

A tiszta forrás

Az átkosnak nevezett időben, vagyis 1989 előtt, az államilag fenntartott színházaknak bevételeik jelentős részét jegyeladásból kellett előteremteniük. Szinte hetente jártuk a vidéki kultúrházakat, és vittük előadásainkat olyan színpadokra, amelyek sokszor csak fele- vagy negyedakkorák voltak, mint az otthoniak. Már a bemutatóra elkészült az úgynevezett kiszálló díszlet is: eleve úgy tervezték, hogy utaztatható legyen.

Én nagyon szerettem ezeket a tájolásokat. Igazából akkor ismertem meg alaposabban Erdélyt. Négy-öt órával előadás előtt érkeztünk, mert együtt utaztunk a műszakkal, akiknek be kellett rendezniük a színpadot. Szerettem díszletet hordani, noha nem volt kötelező, és szerettem sétálni is abban a helységben, ahová éppen mentünk. Játszottunk mindenhol. Sok kollégának nyűg volt ez, amit ma már megértek.

Az 1989-es változások után hamar leszoktunk erről. Sokan úgy vélték, elárultuk a vidéket. Hiába szerveztünk az utóbbi években kényelmesebb buszokat a vidéken élőknek, az érzés már nem ugyanaz. Igen, valamilyen formában magára hagytuk a dicsőszentmártoni, ludasi, radnóti, dézsi, erzsébetvárosi, szovátai, segesvári magyar színházszerető közönséget. A kultúrházak nagy része közben lepattant lebújjá vált. Új kor épült: sportpályáké, csarnokoké, látványberuházásoké.

És ezzel egy időben magára hagytuk a műkedvelő színjátszást is.

Pedig sokáig a kisebb települések a maguk szórakoztatására, főleg a téli időszakban, saját előadásokat készítettek. Közösséget építettek. Híres volt a dicsőszentmártoni és a régeni műkedvelő társulat. A profi színházak segítséget nyújtottak: színdarabokkal, szakmai tanácsokkal, nem egyszer kosztümökkel is.

Mára? Alaposan rá kell keresni az interneten, hogy megtudd: van még élet a nyikómalomfalvi színjátszóknál, Dicsőben is pislákol a színház, és Szováta roppant komolyan veszi a 2012-ben Kovács Katalin által alapított Szarkafészek színjátszó csoportot.

Tudom, nem dicsőség, de én csak most jutottam el megnézni őket. Legyőztem a távolságot és Ray Cooney iránti ellenszenvemet, és megnéztem a Család ellen nincs orvosság című kétrészes komédiát.

A helyszín az 1940-es években épült kultúrház, amelyet ma a katolikus egyház működtet. Vagyis közel nyolcvanöt éve nem akadt polgármester vagy megyei tanács, amely kulturális hajlékot épített volna ennek az európai hírű fürdőtelepülésnek.

Mindent félretéve: remekül szórakoztam. (Csak tíz centivel lenne nagyobb a székek közötti távolság)

Igazi, nevetőizmokat megdolgoztató előadás volt, bűbájos emberekkel, akik nem akarnak megfelelni senki másnak, csak a közönségnek. A közönség pedig, mint egy bejáratott rockkoncerten, az első pillanattól az utolsóig mindent díjazott, ami a szeme előtt történt. Ilyen harmónia játszók és közönség között ritka.

Néha úgy éreztem magam, mint egy marslakó, de még most, másnap is melegséggel töltenek el a látottak. Ugyanakkor roppant tanulságos is volt az este, mert a szereplők természetes módon közelítettek a szöveghez és a helyzetekhez, és olyasmiket is észrevettek, amelyeket a profinak mondottak sokszor nem. Nekem ez igazi tiszta forrás volt.

Milyen jó, hogy vannak még ilyen lelkes emberek, akik a napi taposómalom mellett összegyűlnek a kultúrban, szórakoztatnak és közösséget építenek. Nem érdemelnének nagyobb nyilvánosságot, nagyobb figyelmet? Mi lenne, ha pályázatokat írnának ki az ilyen társulatok támogatására? Mi lenne, ha a színdarabszerzők nekik is írnának darabokat? Mi lenne, ha néha az újságok is írnának róluk? A munkájukról, hogy bejárták a Sióvidéket, a Küküllő mentét!

Szász Barna, Kulcsár Zoltán László, Szász-Bíró Botond, Adorjáni Ildikó, Kiss Zsófia, Szász Teréz, Bíró László, Fülöp Mihály, Csontos Levente, Pásztor Piroska, Szabó Tibor. Társulatvezető Adorjáni Ildikó

Szóval: kalap le, Szarkák. Köszönöm a szép estét.