Zenében mindenevő vagyok, mint a dilettánsok általában. Amiben különösen műveletlen vagyok, az az opera. Valahogy nem látom át az operairodalmat. Hallgatni még csak-csak, de mikor nézni is kell… Mikor annak idején az Amadeus-t próbáltuk, rengeteg Mozart-operát hallgattam. Szeretem. Verdivel köszönő viszonyban vagyok — távolról tiszteljük egymást. Próbálkoztam Wagnerrel is… nem ment. Talán a nyitányok. Az opera — ellentétben a színházzal — nagyon kevés lehetőséget ad az új formák keresésére. Legalábbis tájainkon. Talán ha Debussy több operát írt volna, engem is megnyert volna a műfaj számára. Lehet. Lehet, hogy minden kornak meg kell írnia a saját operáját. A mai kortárs operák között vannak kedvenceim: Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára, Philip Glass: Einstein on the Beach vagy John Adams: Nixon in China. Szeretem őket, mert emberek játsszák, mai módon vetik fel a problémákat, a zene nem öncélú, hanem az énekeseket szolgálja. Nos, ilyen előzményekkel indultam Kolozsvárra egy szerzői avató ősbemutatóra. Az évek során párszor elmentem már a kincses városban operába, azonban kevés igazi élmény született belőle. Az új opera-performansz szerzői Márkos Albert (Berci) és Bodor Ádám. Most, hogy két nap eltelt, is azt mondom: igen. Lenyűgöző darab és lenyűgöző előadás született. Egy művészeti alkotást egy másik művészetbe átkonvertálni mindig bonyolult vállalkozás. A siker általában az, amikor egy gyengébb műből egy másik művészetben jobb alkotás születik. Például Szabó István Mefisztó című filmje összehasonlíthatatlanul jobb, mint az alapmű, amelyet Klaus Mann írt. Irodalmilag nagyon felkészültnek kell lenned ahhoz, hogy Emanuel Schikaneder A varázsfuvola librettója mondjon valamit neked — de a belőle született Mozart-opera bizony sokaknak jelenti magát az „operát”. A Kolozsvárott bemutatott mű címe Nikita, és Bodor Ádám Verhovina madarai című regényének egyik fejezetéből származik. Bodor regénye a kortárs magyar irodalom egyik legerősebb szövege. Az író regényekből, novelláiból többen próbáltak filmet készíteni inkább kevesebb sikerrel. A látottak alapján elmondhatom a Nikita  kiválóan megállja a helyét önállóan is — ráadásul a modern, kortárs zenéhez arisztotelészi szabályok szerint íródott: egy helyen, egy cselekményszál, egy térben. Az előadás végig jól követhető, feszültségkeltő és misztikummal tarkított. A remekül muzsikáló zenekar két oldalról fogja közre a színészeket, ami egyszerre látványos és zeneileg hatalmas kihívás — a karmester-zenésznek ugyanis két irányba kell dirigálnia. A zenészek végig a színpadon vannak, és egységet képeznek a színészekkel. Hihetetlen összeforrottság jellemzi az előadást. Ebben nagy szerepe van Kostyák Júlia, aki másod karmesterként segíti a szereplőket a belépésekkor.

https://youtube.com/shorts/iKTyLoPqDN4?is=WWMzRGEu8peGAJ88

Itt nem lehet csalni, szemfényveszteni: minden mozdulat, minden mimika a játék része. Óriási koncentrációt kíván az előadóktól, akiket nagyon profi módon Porogi Dorka rendező szervez művészi egységbe, az Adrian Ganea által kialakított térben. A zene méltó partnere a szövegnek — fej-fej mellett haladnak. A játszók (mert nem „csupán” énekesek) lubickolnak a szerepeikben. A karakterek megformálásában valódi, hiteles színészi játékkal bánnak a zenével és a szöveggel. Egy régi vitában — színész vagy énekes? — most véleményt mondanak: színész és énekes egyszerre. A zene megítélésébe nem szólnék bele, mert nagyon idegen terep ez számomra, de annyit megkockáztatnék: méltó és egyenrangú folytatása ez Bartóknak, és társa Kurtág György korábbi munkásságának. Hasonlatos volt a kortárs filmek sűrű vágási technikájához — rengeteg váltás, lüktető dinamika, mégis egységes. Az előadók számára mindez egyfajta szupermaraton. A legnehezebb feladat Vatamány Atanázé: ritka erős basszus, fantasztikus koncentrációs és színészi képességekkel. De mindenki a helyén volt. Liber Ágoston, Bálint Zsuzsanna, Mányoki-Kormos Melinda Erzsébet, Kovács Eszter, Zsigmond lászló. Külön megemlíteném Nemes Tibor tenort: kristálytiszta hangja és színészi játéka lubickol a kiugrott lelkész szerepében. Annak idején, marosvásárhelyi érettségizőként nem értettem, miért nem a Köteles utcában jelentkezik színészképzésre. Most megértettem: ilyen zenész-színész képzést nálunk még nem tudnak nyújtani. Sőt… útban Kolozsvárról hazafelé azon gondolkoztam, hogyan lehetséges, hogy egy színészegyetemet elvégezve a hallgatók az operakultúrából szinte semmit nem ismernek meg — de ez már az én saram is. Mindent összegezve: nagy dolog született a kolozsvári Magyar Operában, a Bánffy Miklós Operastúdióban. Reméljük, sokszor és sokat játsszák majd, és Márkos Albert folytatja útját az opera világában.  (Kicsit azért büszke voltam, hogy Porogi és Ganea is a marosvásárhelyi Muveszti Egyetemen végzett) 

Másodszorra hívtak meg zsűrizni a romániai országos középiskolásoknak szóló színjátszó és versmondó versenyre. Szeretem a versenyt, de nem a versenyszerű művészetet. Nem tudom összehasonlítani a banánt az eperrel, sem a kutyát a macskával. Igaza van azoknak, akik szerint valamiféle seregszemlét mégiscsak kellene tartani, valamiféle összképet kellene kialakítanunk a szakmáról. Na jó, hát akkor legyen.

Az idén Brăila, a közel százötvenezer lakosú dunai város adott otthont az eseménynek – abban a gyönyörű, 1864-ben mai formáját elnyerő, olasz stílusú színházban, amelynek három játszótere van: 320, 100 és 70 férőhellyel. A fesztivál ideje alatt az egész épület a fiataloké volt. Közel húsz előadást láthattunk az ország minden tájáról: volt ott minden – bábszínháztól kísérleti produkciókon át realista és commedia dell’arte előadásokig. Szálltak a versek is, minden mennyiségben.

A résztvevők művészeti középiskolák színházi szakos diákjai. Sajnos nem minden romániai megyében működik ilyen szak – és ami külön fájdalom: olyan, magyar szempontból meghatározó színházi városokban, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad vagy Kolozsvár, nincs magyar nyelvű színészképzés. Hogy ki tehet a változásért? Az iskolavezetés. Kis jóakarattal simán megoldható lenne – a szakemberek megvannak hozzá.

Hatalmas dicséret illeti a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumot, amely halálos komolysággal veszi ezt a képzést. Prezsmer Boglárka évek óta jelen van ezeken a versenyeken, és minden alkalommal díjjal tér haza. Az idei előadás rendezője Márkó Eszter volt – mindketten a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végeztek, ahogy a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanító Barabási Tivadar is. Sajnos az idén a marosvásárhelyiek színdarabbal nem jöttek, „csak” erős versmondókkal.

Brăilán magyarul játszani – abszolút természetes volt. Sok néző, sok taps.

Ami feltűnt a koncentráltan végignézett előadások után: nem nagyon akadnak kortárs színdarabok, amelyek a mai romániai fiataloknak készültek volna. Láttunk Zorint, Shakespeare-t, Goldonit, Mayenburgot, Ken Kesey-t – de olyat, amelyet rólunk, nekünk írtak volna, egyedül Elisa Wilk képviselt (ő is Marosvásárhelyen végzett drámaíróként). Sok még itt a tennivaló: a profik kicsit jobban alányúlhatnának az ügynek, a romániai sajtó pedig legalább megemlíthetné azt a hatalmas munkát, amelyet az iskolák, a tanárok és a tanfelügyelőségek ezen a téren kifejtenek.

A verseny győztese vitán felül a târgu-jiui (zsilvásárhelyi) csapat lett, Marius von Mayenburg Mártírok című darabjával.

A történet középpontjában Benjamin áll, egy tinédzser fiú, aki hirtelen gyökeres fordulatot vesz: megszállottan olvasni kezdi a Bibliát, és annak szavait szó szerint, végletekig mereven alkalmazza maga körül. Fellázad minden ellen, ami a modern, világi gimnáziumban normális. A darab igazi feszültsége nem is magában a fiúban rejlik, hanem abban, ahogyan a környezete reagál rá. A felnőttek – az anyja, a megalkuvó iskolaigazgató, a hittantanár – teljesen tehetetlenek. A politikai korrektség és a vallási tolerancia jegyében inkább meghátrálnak a fiú agresszív fanatizmusa előtt, és megpróbálják megmagyarázni, sőt tolerálni a viselkedését. Az egyetlen, aki felveszi a harcot Benjaminnal, a racionális, ateista biológia-kémia tanárnő, Erika Roth – ő is tanulmányozni kezdi a Bibliát, hogy a fiút saját fegyverével, idézetekkel győzze le. A küzdelem azonban tragédiába torkollik: a liberális társadalom intézményei ahelyett, hogy megvédenék a tanárnőt, végül őt bélyegzik meg intoleránsnak és túlérzékenynek.

Gyönyörű, megható és őszinte előadás volt – méltó bármelyik színház repertoárjához.

Összegezve: minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt. Büszkén meséltem vendéglátóimnak, hogy városukban, vagyis Brăilán született két óriási magyar színész: Csorba András és Ács Alajos. Szerintem még most is tátott szájjal álmélkodnak, hogy miről is beszéltem…

Brăilára menni azért is jó, mert legalább évente egyszer személyesen is találkoztatok kolozsvári kollégával, Szilágyi Palkó Csabával (szintén zsűri)

Gáspárik Attila

Egy mondat következményei, 

avagy pár sor Vidnyánszky Attiláról

PUBLICISZTIKA – LXX. évfolyam, 17. szám, 2026. április 24.

• Nagyítás
• Kicsinyítés
• Nyomtatható
• Cikk küldése
• Ajánlom

„Sok vita, kérdőjel, kétkedés és manipuláció környezi manapság a Nemzeti Színház eszméjét. Ha tőlem megkérdeznék: mi lehet ez az eszme ma, az ezredfordulón? – a határainkon túli magas igényű magyar nemzeti színházakra mutatnék: a Tompa Gáboréra, a Vidnyánszky Attiláéra.” (Hubay Miklós, Magyar Hírlap, 1996. február 16.)

Eltelt harminc év – egy emberöltő. Tompa Gábor még mindig a kolozsvári Magyar Színház igazgatója. Vidnyánszky Attila ezzel szemben felsorolhatatlan számú funkció birtokosa; ezek közül a legismertebb, hogy immár tizenhárom éve vezeti a budapesti Nemzeti Színházat. Nála hosszabb ideig egyhuzamban csak Paulay Ede állt az intézmény élén: tizenhat évig. Ha a jelenlegi szerződések érvényben maradnak, Vidnyánszky is eléri ezt a tizenhat évet. Ez önmagában talán nem lenne különösebb ügy – még ebben a felpezsdült magyar közéletben sem. Az igazgatás azonban mégis témává vált, mert a direktor nemrég elnyilatkozta magát. Egy társulati ülés után, a Népszava kérdésére így fogalmazott: „A jövőre vonatkozóan nem hangzott el konkrét információ, mivel jelenleg nem áll rendelkezésre hivatalos kormányzati iránymutatás, így döntés sem született.” Magyarra fordítva: az évad tervei megvannak, de azok kihirdetése a politikai iránymutatástól függ. Nem az a kérdés, miért kell április közepén évadot hirdetni – nem kell. A kérdés az, hogy mit jelent ez a mondat.

Azt üzeni: a döntések nem autonóm szakmai mérlegelésből születnek. És ha ez így van, akkor az elmúlt évek döntései sem tekinthetők pusztán az ő felelősségének – hanem egy rendszer végrehajtásának. Ez a mondat egyszerre hárítás és lojalitásnyilatkozat. Innen nézve más fényt kap mindaz, ami az elmúlt évtizedben történt: intézmények átalakítása, fesztiválok leépülése, szakmai struktúrák szétverése, képzések marginalizálása, a független szféra kivéreztetése. Röviden: SZFE, tao, POSZT, Kisvárda, igazgatók kinevezése… És és a színi és minden egyébb művészeti kritika visszaszorítása a szak- és kritikai lapok anyagi ellehetetlenítésével. Mert ez sem a politikusok ötlete volt. Ezekről lehet (kell) vitatkozni – de az autonómia hiányának beismerése új keretbe helyezi őket.

Pedig másként indult.

A kilencvenes évek elején Kisvárdán megjelent a beregszászi társulat. Addig alig tudtunk valamit a kárpátaljai magyarokról. Jött egy lelkes, formabontó csapat, amely szakmai hiányosságait energiával és hittel hidalta át. Koldusopera. Alig értettük a szöveget, elég gyászosan énekeltek, de mégis hatott. Godot-ra várva – a szünetben a közönség fele elment, noha a darab emlékezetes volt. Volt bennük valami elementáris. Sokan segítették őket. A Verebes István vezette nyíregyházi színház kosztümöket készített, gyűjtések indultak a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház számára. Volt egy közös ügy: a magyar színház egysége. A lelkes évek után jött a debreceni igazgatás, majd a budapesti. A lelkes ifjúból egy bizalmatlan, félelmet sugárzó, ellenségeskedő imposztor lett.

Nem vagyok színikritikus. Nem vagyok színházelméleti szakember. Nem tisztem Vidnyánszky szakmai értékelése. De tizenegy évig vezettem egy romániai nemzeti színházat. Abban hittem, hogy érték alapján lehet – és kell – összekapcsolni a Kárpát-medence magyar színházait. Hogy létezhet szakmai párbeszéd, kölcsönös figyelem, valódi együttműködés. Ez a párbeszéd azonban a Nagy Testvér okán elmaradt. Nagyobb hangsúlyt kapott a szakmában a főváros–vidék, határon innen – határon túl, a jó magyar – rossz magyar kategorizálása, sőt újabban a keresztény – nem keresztény felosztás. Sőt: volt idő, amikor azt az üzenetet kaptuk, hogy a jelentős évfordulókat „küldjük fel Budapestre”, majd ott megünneplik őket. Az elismerések rendszere is beszűkült: erdélyi magyar színészt jellemzően csak akkor jutalmaztak komoly díjjal, ha már Magyarországon dolgozott. Ez nem integráció volt, hanem centralizáció, pénzzel meghálált hűség, ahol a szakmai tudás eleve hátrányt jelentett.

Az elmúlt években az erdélyi magyar színházak jelenléte a közös térben csökkent. Kivétel talán egy-két fesztiválszereplés. Eközben a reprezentatív, szimbolikus eseményekben – például a csíksomlyói nyeregben – egyetlen meghatározó erdélyi társulat sem kapott érdemi szerepet. Az a munka, amit a diktatúra éveiben kezdett Nánay István, Ablonczy László, Csáki Judit, András Ferenc, félbemaradt. A színházi szakma megosztottabb, mint bármikor. Vidnyánszky és középszert hirdető kommandója nem szakmai tudást, emberi tartást várt tőlünk, hanem hűséget és rajongást mindenek felett.

Nemcsak velünk, határon túliakkal volt bizalmatlan, hanem a magyar szakma nagy részével. A Nemzeti színpadán az elmúlt években alig rendeztek magyar rendezők, a legtöbbet játszott kortárs magyar szerző, Székely Csaba egyetlen szövegét sem mutatták be tizenhárom év alatt. Tovább is van, mondjam még?

Lehetne hosszan sorolni a következményeket és a mai állapotokat. Erkölcsi és szakmai károk halmozódtak fel. Ezek felmérése még évekig tart majd.

Sokáig nem szóltam. Azt gondoltam: „nem kell levágni, leszárad magától”. Különben is, a nyugdíj határán várom a „megnyugvás ösvényeit”. Azonban amikor az ATV egyik műsorában azt hallottam a Nemzeti Színház igazgatójától, hogy Romániában „tizenöt független társulat működik”, akkor mégis megszólaltam. Ez a szám nem egyszerű tévedés. Bocsánat: hazugság. A valóságban inkább százötven körül van azoknak az együtteseknek a száma, amelyek az alkotás szabadságát feljebb helyezik, mint az intézményes fenntartást. Ez nem részletkérdés, ezek tények. Ez a tájékozottság mértéke – vagy a valóság Vidnyánszky megszólalásainak igazságtartalmáról? Tíz százalék igazság és kilencven százalék hazugság?

Most meg bejelentkezik, hogy szívesen folytatja. Nem. Neki most mennie kell. Sok kárt okozott a szakmának, az európai gondolatnak és nekünk, határon kívül élő és alkotó magyaroknak. Sajnos számtalanszor a határon túliakat az ő jellemével, személyével azonosítják, pedig vannak köztünk nem kevesen, akik becsülettel, igaz módon élik életüket, és igyekeznek nem vétkezni sem szóban, sem cselekedetben, sem gondolatban, de még mulasztással sem.

Vidnyánszky Attila egyszer azt mondta: amíg egyetlen magyar is él Kárpátalján, addig érdemes ott magyar színházat csinálni. Ezzel egyet lehet érteni. Sőt: egyet kell érteni. Biztos vagyok benne, hogy ha ott újra zászlót bontana, sokan önkéntesen nyújtanának segítő kezet. Csakhogy ehhez nem adminisztratív hűség, hanem művészi bátorság kell. Az a régi, merész, fantáziadús, elszánt alkotó, aki egykor volt. Mert kisebbségben élni nem állapot, hanem feladat. És a színház – ha még jelent valamit – ennek a feladatnak az egyik legfontosabb nyelve. Vajon a kezdetben idézett Hubay Miklós mit szólna ehhez a karrierhez harminc év távlatából?

A tiszta forrás

Az átkosnak nevezett időben, vagyis 1989 előtt, az államilag fenntartott színházaknak bevételeik jelentős részét jegyeladásból kellett előteremteniük. Szinte hetente jártuk a vidéki kultúrházakat, és vittük előadásainkat olyan színpadokra, amelyek sokszor csak fele- vagy negyedakkorák voltak, mint az otthoniak. Már a bemutatóra elkészült az úgynevezett kiszálló díszlet is: eleve úgy tervezték, hogy utaztatható legyen.

Én nagyon szerettem ezeket a tájolásokat. Igazából akkor ismertem meg alaposabban Erdélyt. Négy-öt órával előadás előtt érkeztünk, mert együtt utaztunk a műszakkal, akiknek be kellett rendezniük a színpadot. Szerettem díszletet hordani, noha nem volt kötelező, és szerettem sétálni is abban a helységben, ahová éppen mentünk. Játszottunk mindenhol. Sok kollégának nyűg volt ez, amit ma már megértek.

Az 1989-es változások után hamar leszoktunk erről. Sokan úgy vélték, elárultuk a vidéket. Hiába szerveztünk az utóbbi években kényelmesebb buszokat a vidéken élőknek, az érzés már nem ugyanaz. Igen, valamilyen formában magára hagytuk a dicsőszentmártoni, ludasi, radnóti, dézsi, erzsébetvárosi, szovátai, segesvári magyar színházszerető közönséget. A kultúrházak nagy része közben lepattant lebújjá vált. Új kor épült: sportpályáké, csarnokoké, látványberuházásoké.

És ezzel egy időben magára hagytuk a műkedvelő színjátszást is.

Pedig sokáig a kisebb települések a maguk szórakoztatására, főleg a téli időszakban, saját előadásokat készítettek. Közösséget építettek. Híres volt a dicsőszentmártoni és a régeni műkedvelő társulat. A profi színházak segítséget nyújtottak: színdarabokkal, szakmai tanácsokkal, nem egyszer kosztümökkel is.

Mára? Alaposan rá kell keresni az interneten, hogy megtudd: van még élet a nyikómalomfalvi színjátszóknál, Dicsőben is pislákol a színház, és Szováta roppant komolyan veszi a 2012-ben Kovács Katalin által alapított Szarkafészek színjátszó csoportot.

Tudom, nem dicsőség, de én csak most jutottam el megnézni őket. Legyőztem a távolságot és Ray Cooney iránti ellenszenvemet, és megnéztem a Család ellen nincs orvosság című kétrészes komédiát.

A helyszín az 1940-es években épült kultúrház, amelyet ma a katolikus egyház működtet. Vagyis közel nyolcvanöt éve nem akadt polgármester vagy megyei tanács, amely kulturális hajlékot épített volna ennek az európai hírű fürdőtelepülésnek.

Mindent félretéve: remekül szórakoztam. (Csak tíz centivel lenne nagyobb a székek közötti távolság)

Igazi, nevetőizmokat megdolgoztató előadás volt, bűbájos emberekkel, akik nem akarnak megfelelni senki másnak, csak a közönségnek. A közönség pedig, mint egy bejáratott rockkoncerten, az első pillanattól az utolsóig mindent díjazott, ami a szeme előtt történt. Ilyen harmónia játszók és közönség között ritka.

Néha úgy éreztem magam, mint egy marslakó, de még most, másnap is melegséggel töltenek el a látottak. Ugyanakkor roppant tanulságos is volt az este, mert a szereplők természetes módon közelítettek a szöveghez és a helyzetekhez, és olyasmiket is észrevettek, amelyeket a profinak mondottak sokszor nem. Nekem ez igazi tiszta forrás volt.

Milyen jó, hogy vannak még ilyen lelkes emberek, akik a napi taposómalom mellett összegyűlnek a kultúrban, szórakoztatnak és közösséget építenek. Nem érdemelnének nagyobb nyilvánosságot, nagyobb figyelmet? Mi lenne, ha pályázatokat írnának ki az ilyen társulatok támogatására? Mi lenne, ha a színdarabszerzők nekik is írnának darabokat? Mi lenne, ha néha az újságok is írnának róluk? A munkájukról, hogy bejárták a Sióvidéket, a Küküllő mentét!

Szász Barna, Kulcsár Zoltán László, Szász-Bíró Botond, Adorjáni Ildikó, Kiss Zsófia, Szász Teréz, Bíró László, Fülöp Mihály, Csontos Levente, Pásztor Piroska, Szabó Tibor. Társulatvezető Adorjáni Ildikó

Szóval: kalap le, Szarkák. Köszönöm a szép estét.

“

Az archívum bosszúja

„Jaj lesz nektek akkor, mikor az archívum kezelő titkárnők kezébe kerültök” – mondta valamikor Radu Afrim. Pontos, kegyetlen és – sajnos – máig érvényes mondat. Sok szép alkotással teli munkafolyamat, színházi karrier bukik meg a sötét irodákban, sértett hivatalnokok aktakezelése során. Tisztelet a kivételnek.

A színházi emlékezet nálunk többnyire nem szakma, hanem melléktermék. Gépírók, jóindulatú, de felkészületlen filológusok, másodvonalbeli újságírók avanzsálnak „színháztörténésszé”. Pedig az archívum nem raktár. Nem poros papírok temetője. Az archívum értelmezés. Rend. Felelősség. És mindenekelőtt: alázat.

Amikor színházigazgató lettem, elkezdtem keresni az intézmény múltját. Jegyzőkönyveket, pártgyűlések dokumentumait, engedélyeztető bizottságok nyomait. Amit találtam, inkább volt szégyen, mint történelem. Szekrények alján heverő töredékek, leltár nélkül. Senki nem gondolta, hogy ezek egyszer fontosak lehetnek. Egy lépcső alól zsákok kerültek elő: dokumentumok, negatívok, szétszórt múlt. A feledés logisztikája.

Nem részletezem. Hosszú munka volt. Inkább mentés, mint kutatás.

2016-ban aztán előkerült egy tekercs negatív. Beszkenneltük GABA babával – azaz a drága emlékű Huszár Gáborral. És akkor hirtelen: idő.

A képeken Örkény István és Radnóti Zsuzsa 1968-as marosvásárhelyi látogatása. A Tóték bemutatója, Kovács György rendezésében. Örkény először Erdélyben. A képeken ott van Sütő András és Hajdú Győző is. És ott van valami, ami ritka: a színház történelmi pillanata, még mielőtt történetté, történelemmé válna. A fotókat valószínűleg Marx József készítette. (Az archívumosok nem tartották fontosnak megjegyezni)

Ebben a találkozásban benne volt egy korszak reménye. És benne volt egy ember munkája is: Gálfalvy Zsolt, aki a szöveggel új lendületet próbált adni a társulatnak. Sikerrel.

Erről írtam A tehetség gátjai című könyvemben. De az igazi történet akkor kezdődött, amikor 2017-ben levelet írtam Radnóti Zsuzsának. Örült. Nem a dokumentumnak – az emléknek. Mert az archívum csak akkor él, ha valaki még emlékszik.

Később egy másik archívum is megszólalt: a Securitate. Securitate dossziéiban, Székely János megfigyelési anyagai között újra felbukkant Radnóti Zsuzsa neve. Innen tudjuk meg ma, hogyan jutottak el ezek a darabok Magyarországra, hogyan születtek sikerek egy ellenséges politikai térben.

Cinikus mondat következik: köszönettel tartozunk a politikai rendőrségnek. Mert amit a szakmai archívumok elmulasztottak, azt a megfigyelés dokumentálta.

És mégis: a lényeg nem itt van.

Hanem abban, hogy volt valaki, aki hitt ezekben a szövegekben. Aki – minden határ, minden rendszer ellenére – dolgozott azon, hogy egy erdélyi magyar drámaíró eljusson a magyar színpadokra. Az erdélyi magyar drámairodalom sokat köszönhet Radnóti Zsuzsának.

Az én személyes történetem rövid. Egyetlen találkozás. A József Attila Színházban, amikor a komáromi társulattal játszottuk a Tóték-at, Béres Attila rendezésében. Az előadás után Zsuzsa bejött az öltözőbe. Mondott néhány mondatot. Olyanokat. Oszlik Péterre néztünk, és egyszerre értettük meg: megkaptuk a Kossuth-díjat.

Nem papíron. Nem hivatalosan. Hanem ott, abban a pillanatban. A budapesti kritika nem volt jelen. Túl messze volt a József Attila Színház. Vagy talán mi voltunk túl messze.

Maradt a közönség.

És maradt Radnóti Zsuzsa hangja.

Az archívum majd egyszer ezt is elteszi. Ha lesz aki érti és még lesz akit érdekel.

Avagy a polcon hagyott mesterség

Van valami mélyen ironikus abban, hogy az ember egész életében mások szavait fordítja, majd halála után mi próbáljuk lefordítani őt. Nem a mondatait — azokat ismerjük —, hanem a lényét. És ez, mint minden igazán fontos fordítás, szükségképpen pontatlan.

Nádasdy Ádám nemcsak költő és nyelvész volt. Aki színházban él, annak több ennél: ajtónyitó. Olyan ember, aki nem egyszerűen újrafordította William Shakespeare szövegeit, hanem újra gondolkodhatóvá tette őket magyarul. Nem „hűségesen” — mert tudta, hogy az lehetetlen. Hanem élhetően. Mondhatóan. Színpadon megszólalhatóan. Maian.

Aki valaha próbált már Shakespeare-t mondani, tudja: a fordítás nem irodalmi kérdés, hanem testi tapasztalat. A szöveg vagy a színész szájában él, vagy meghal. Nádasdy ezt értette. Talán jobban, mint sokan a fordítók közül .

És mégis: mennyire nem akart a középpontban lenni.

Egy szegedi találkozás jut eszembe. Egy előadás után — Vízkereszt, Béres Attila rendezésében, Ari-Nagy Barbara dramaturgiájával. Mint minden próbafolyamatban, itt is születtek „kisebb” eltérések, improvizált mondatok, színpadi rögtönzések. A szöveg — ahogy lenni szokott — éljen a színész száján. Jászay Tamás a Színházban ezt írta: A szöveg nyomokban tartalmazza Nádasdy Ádám fordítását ( Jászay Tamás: Homokból várat, Színház 2017-08-08)

A záró bulin megkérdeztem tőle, mit szól mindehhez.

Mosolygott. Szerényen, szinte elnézően.

„Hát öregem, a fordítás az én mesterségem, az előadás a tiétek. Ha ti így láttátok jónak, akkor ilyen kellett legyen. Ez a ti munkátok. Az enyém a polcon van. Illetve a számítógépben.”

Ez a mondat talán többet mond róla, mint bármely laudáció.

Mert ebben benne van minden: a szakmai alázat, a határok pontos ismerete, és az a ritka képesség, hogy valaki ne akarjon több lenni annál, ami — miközben valójában sokkal több.

A fordítás nála nem uralom volt, hanem szolgálat. Nem rátelepedett a műre, hanem átengedte. Nem felvágni akart, hanem a művet közel hozni. És talán ezért tudott utakat nyitni. Nem lezárni, nem kijelölni, hanem megnyitni.

Mi pedig — színészek, rendezők, dramaturgok — gyakran csak haszonélvezői vagyunk ennek. Néha vitatkozunk, hogy Arany János, Mészöly Dezső vagy Kosztolányi Dezső a „jobb”. Mintha ez eldönthető lenne. Mintha a nyelv nem maga is gondolkodási forma lenne, amely minden fordításban újraszületik.

Nádasy ezt a játékot nem játszotta. Ő dolgozott.

És közben megmutatta, hogy a magyar nyelv — ha jól bánnak vele — végtelen. Nem archaikus múzeum, hanem élő anyag. Nem tisztelni kell, hanem használni.

Halálával nem egy korszak zárult le. Az utak nem szoktak meghalni. Azokon mások mennek tovább.

Az ő munkája — ahogy mondta — ott van a polcon. Vagy a számítógépben. Tessék használni.

A miénk pedig a színpadon.

És ha néha egy mondat különösen jól áll a színész szájában, ha egy sor egyszer csak megszólal, mintha mindig is ott lett volna — talán érdemes lesz eszünkbe jutnia.

Csendesen. Szerényen.

Ahogy ő maga is volt.

Legyen neki könnyű a föld.

Nádasdy Ádám és Márkos Berci és csapata :

https://youtu.be/NUlEYeFCmzw?is=r-ZQIGnuG3bydPYw

Volt ilyen?

„Ez tényleg megtörtént? Volt ilyen?” – hallom a kérdést a tízperces vastaps után.

március 16., este. A budaörsi Latinovits Színház nézőtere. Székely Csaba Az igazság gyertyái című darabja, Alföldi Róbert rendezésében. A kérdés nem rosszindulatú. Inkább döbbenet. A hitetlenség őszinte pillanata, amikor a színház – ritka kegyelmi állapotban – visszavezeti a nézőt a valósághoz.

Odafordulhatnék, és mondhatnám: igen, hölgyem, megtörtént. Csak éppen nem tanították. Nem került be a közös tudásba. Hiába írta meg Szávai Géza a Székely Jeruzsálemet, hiába született róla előadás Marosvásárhelyen – a bözödújfalusi székely szombatosok története ma is inkább hiány, mint emlékezet.

Egy falu, amelyet víz alá temettek. Egy temető, amelyhez már út sem vezet. Nincs tábla, nincs jel. Csak a tó van. A hétvégi idill: flekken, horgászat, vízparti zaj, locsi-pocsi. És alatta egy közösség, amely a saját hitéhez való ragaszkodásban a végsőkig ment el.

Eccer élünk.

A színház itt nem rekonstruál. Nem illusztrál. Nem népieskedik. Alföldi rendezése pontosan tudja, mit kell elhagyni. Nincs góbéskodás, nincs folklórba csomagolt önfelmentés. Van helyette tiszta, fegyelmezett formanyelv – és egy történet, amely ettől válik egyetemessé.

https://latinovitsszinhaz.eu/eloadas/az-igazsag-gyertyai

Mert bár tudom, hogy Kőrispatak merre van, ez az előadás nem igényli ezt a tudást. Elég a nyitott szív. A díszlet kékje és sárgája egyszerre idézheti a székely zászlót és egy háború sújtotta ország színeit. A történet így kilép a földrajzból, és belép a jelenbe.

Ez mese.

De a komoly mesék mindig a valóságból táplálkoznak. Tragikumuk humorral van kikövezve, különben elviselhetetlenek lennének. És itt is ott a humor: a makacsság, az eltökéltség, az a különös, szerethető konokság, amely egyszerre nevettet és szorítja össze a torkot. Az a pillanat, amikor egy közösség kimondja: azok vagyunk, akiknek valljuk magunkat. Akkor is, ha ezért meg kell halni.

Ez már nem mese. Ez történelem.

És a színház – a jó színház – ilyenkor nem mesél, hanem visszaad. Visszaad egy történetet azoknak, akik nem tudtak róla. És visszaad egy kérdést azoknak, akik azt hitték, már mindent tudnak.

Volt ilyen?

Igen. És az a kérdés, hogy ma mit kezdünk vele.

Székely Csaba újra pontos és elkerülhetetlen szöveget írt. Nem hangos, nem didaktikus, nem kérkedik. Csak ott marad az emberben. Mint egy lassan égő gyertya.

Lehet, hogy egyszer majd díjakat is kap érte. Ezüstfenyőt, vagy bármi mást.

De van egy kitüntetés, amelyet nem osztanak intézmények: amikor egy közösség története végre megszólal a színpadon, és valaki a nézőtéren először felteszi a kérdést:

„Ez tényleg megtörtént?”

Na, ott kezdődik az igazság.

A előadást 2026 március 16.-án láttam, online vásárolt jeggyel.

Két éve, protekcióval – mert jegyet már sehol nem adtak – megnézhettem a budapesti Örkény Színházban Bodó Viktor rendezését, az LSD-t, vagyis a Lidércek, Shaxpeare, Delírium című előadást.

William Shakespeare Szentivánéji álom című drámáját Závada Péter átiratában és a társulat improvizációi alapján vitték színre. Lenyűgöző volt: a színészi játék harmóniája, a fékevesztett fantázia szárnyalása.

Mondtam is magamban: vajon Bodó Viktor mit kezdene egy másik társulattal?

Tegnap láttam a választ. A Tamási Áron Színház Marosvásárhelyen adta Shakespeare Viharát. Ez a társulat évek óta az egyik legprofibb, legihletettebb magyar trupp. A Bodóval való közös munka nevezhető „nyolcadik típusú találkozásnak”.

Vagyis: a nyolcadik típusú találkozás lényege a teljes körű, kétoldalú kommunikáció és a tudati fúzió. Ez már nem csupán megfigyelés vagy elrablás, hanem egyfajta galaktikus diplomácia, spirituális egységélmény.

Ebben az előadásban minden benne van, amit a színházban szeretni lehet: játék, gondolat, provokáció, párbeszéd, történetmesélés és fékevesztett jókedv.

https://www.tasz.ro/eloadasok/a-vihar/

Bodó és csapata itt is a színészekben gondolkodik és velük cselekszik. Ez az előadás csak ezzel a gárdával jöhetett létre. Itt nem festik fehérre a színészek arcát, hogy jobban kihangsúlyozzák a rendező mondanivalóját, és nem használják a színészek testét puszta fényvisszaverő felületként a rendezői vízió hatékonyabb ábrázolására. A színész játszik, a rendező rendet teremt – és közben mindketten erejük teljében alkotnak.

A darab, vagyis a Vihar, röviden egy szigeten játszódó történet hatalomról, bosszúról, megbocsátásról és illúzióról. A kérdés mindig az: mi ez a sziget, mi a hatalom, és ki az illúzió?

Szentgyörgyön a színház maga a sziget – az illúzió szigete –, ahol Prospero házikabátban cserélik botlik, szeretetre méltóan. A nagy, de kissé fáradt színházi mágus. Ő sem tökéletes. Miért lenne az?

Ariel a mindenkiben lakó játékos kamasz-angyal, akit szétvet a jókedv. Aktív mint egy nyolc az egyben mosópor.

Akik őket körülveszik, egy sokszínű, játékéhes, vidám „állatkert”: játszanak és zenélnek. Jól zenélnek – legalábbis ezt az illúziót keltik. Mindent tudnak a színházról. És a tudásukat örömmel osztják meg a nézőkkel. Annyira erősek, hogy önmaguknak is folyamatosan tudnak görbe tükröt tartani.

Jó kis tavaszköszöntő előadás. Mindenkinek ajánlott, aki egy jó kalandra vágyik.

Eszembe jutott egy harmincnyolc évvel ezelőtti szatmári Vihar is. Parászka Miklós egyik első rendezése. A lepusztult, fagyos, Ceaușescu által fémjelzett korszak rideg éveiből. Katartikusan megrázó előadás volt. Véresen komoly játék, benne minden akkori keserűségünk és kilátástalanságunk.

Egy fegyelmezett, katonás társulat működött a színpadon, mint edzett frontkatonák.

Szatmáron akkoriban ott volt a remény az újjászületésre, a korszerű kortárs művészetre. Máig meghatározó élmény maradt.

Pár év múlva a társulat „viharos” felállását szétsodorta a forradalom utáni káosz. A két Vihar a fejemben plasztikusan mutatja a romániai magyar színjátszás közel negyven éves ívét. Szép volt. Jó volt egy kicsit is benne lenni.

Jusson ez eszünkbe, és vigyázzunk arra, ami van.

Előadás előtt kávéztam egy bukaresti színész válogatással foglalkozó szakemberrel. Egyszer csak nekem szegezte a kérdést, miért komolyabban a magyar színészek, mint a románok? Ahova megy azt látja, tapasztalja, hogy a erdélyi magyar színészek sokkal elszántabbak, alaposabban mint a román társaik. Istenem, egy kérdés ami sokszor felmerült, de intézményvezetőket nem adhattam rá eszem diktálta válaszokat… mondom neki, tudod kisebbségben sokkal kevesebb a lehetőségünk az anyanyelvünkön megnyilvánulnunk. Azt a keveset amink van, hát azt megpróbáljuk maximálisan kihasználni. Felénk a szinhaz (még) nem az időtöltés, a minőségi szórakoztatás egyik formája, hanem…

Az előadást 2026 március 14. láttam online vásárolt jeggyel .

80 éve alakult a marosvásárhelyi Székely Színház

március 10-én volt a marosvásárhelyi Székely Színház első bemutatója – a mai Nemzeti Színház jogelődjéé.

Ott voltam az ötvenedik születésnapon a Kultúrpalotában. Minden Tompa Miklósról szólt. Roppant untam a hosszú, unalmas beszédeket. Az előcsarnokban röhécseltünk Tompa Gáborral. Ma is emlékszem a fő poénjára:

– Tudod, Pendi (az egyetem fogadott kutyája) miért nem kapott kitüntetést?

– Miért?

– Mert néha közbeugatott.

Amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a vásárhelyi színház múltjával ( végül is 24 évig volt a munkahelyem) , akkor ismertem meg igazán Kemény János és Pittner Olivér érdemeit. Mára – legalábbis a szakmai köztudatban – mindhármuk neve ismert. Legalább ezt megérte megcsinálni.

Most éppen Kemény és Tompa kapcsolatával foglalkozom. Remélem, nemsokára végzek vele. Igaz, egyelőre nem tudom, melyik kiadót fogja érdekelni – de reménykedjünk.

Az alábbiakban egy régebbi beszélgetés részlete következik Galfalvi Zsolttal, aki egy ideig a marosvásárhelyi színház igazgatója volt. Érdekes történet.

Gálfalvi Zsolt: Amikor intenzíven kezdtem el dolgozni a Kulturális Tanácsnál, akkor Kemény János volt az irodalmi titkár. 

G.A. Ismerted?

Gálfalvi Zsolt: Mi ismertük egymást az írószövetségből, úgyhogy én hozzá mentem, rokonszenveztünk is egymással. Nem volt már különösebben nagy szerepe a színháznál, de ott volt. Egyrészt. Másrészt, mert akkor már politikailag nagyon kezdett zűrösödni a világ. ’52-ben, kérlek szépen, amikor megint jöttem és kerestem, Kemény Jánost, akkor közölték velem, hogy Kemény János nincs a színházban. Utána érdeklődtem, nagyon rövid idő alatt, nagyon hogy hívjákosan, kidobták. ’52-ben… Akkor volt egy ilyen, osztályharc élesedés. 

G.A. Ez fentről jött?

G.Zs. Ez a helyi szervektől jött.

G.Zs. Ahogy én utána néztem, s ahogy én utána beszéltem, áramlat jött, hogy ezeket az embereket, tehát mindenkit, akibe bele lehet valamilyen alapon kötni, azokat ki kell tenni és Vásárhelyt ezt alkalmazták egyebek között Kemény Jánossal. És kidobták.

G.A. Tehát, Tompának van vajon hozzájárulása vagy nincs.

G.Zs. Abban az értelemben van, hogy nem tiltakozott.

G.A. Nem tiltakozott. 

G.Zs. Tompa, ilyen dolgokban nagyon hogy hívják nem volt bátor. Azért elmondom neked, hogy, nemcsak azért, hogy bennem mély nyomot hagyott, jelentéktelennek tűnő, de jellemző. ’55 – Marosvásárhelyi Színház 10 éves. Nagy ünnepségek, előadják a Budai Nagy Antalt. Kolozsvárról az Utunk szerkesztőségéből jön egy küldöttség, mi akik a lapnak dolgozunk, magyar kultúrával foglalkozók, együtt jövünk, mellékesen repülőgéppel, mert akkor még repülőgéppel lehetett Marosvásárhely és Kolozsvár között…

G.A. Micsoda rendszer. 

G.Zs. A társaságban ott van, Kiss Jenő, Asztalos István és én. Ezek közül ketten, Kiss Jenő és Asztalos István az erdélyi Helikon oszlopos tagjai voltak. Nagyon jó viszonyban voltak Kemény Jánossal. A főtéren sétálunk, délután, este az előadás előtt és jött szembe Kemény János. Most mért maradt meg nekem ez az emlék: először azért mert, a két kollégám, akivel nagyon jól voltam, rettenetes zavarba jött. Mert ők, az elmúlt években, mialatt Kemény János vezette az irodalmi titkárságon nem találkoztak vele. János a maga lelkében szerény ember volt. Ott beszélgetünk a főtéren és akkor egyikünk, nem tudom, hogy ki, biztosan nem én, nekem annyi orrom volt, hogy tudtam, hogy ezt a kérdést nem kell feltenni. Azt mondja, hogy akkor este az előadáson találkozunk. János elpirult s azt mondja, nem találkozunk, mert Tompa elfelejtett meghívni. Tehát, a 10 éves évfordulóra. 

Gálfalvi Zsolt: Kemény Jánosnak az alapításában óriási szerepe volt. A jó színészek miatta jöttek, mert azok bíztak Kemény Jánosban. És tíz év után, Tompa elfelejtette meghívni. Kemény János nem is volt ott akkor, amikor ünnepeltük a színház 10. évfordulóját. Na, most ez volt a Tompa…

Tompának és Keménynek óriási érdeme volt a színház megalapításában és művészi karakterének kialakításában. Hogy nem voltak barátok…. Hát nem. Rossz idő voltak. A későbbiekben remélem sikerül árnyaltabb bemutatni a két ember viszonyát!

Éltesse Tália Istene a színházat Marosvásárhelyen (is) A színészeket, a nézőket és mindenkit aki jószándékkal szolgálja az Ügyet!

Caligula helytartója Szegeden – jegyzetek egy Székely János-előadás margójára

A romániai magyar drámairodalom legtöbbet játszott szerzői közé ma kétségtelenül két Székely tartozik: Székely Csaba és Székely János. Nem rokonok, és személyesen nem is ismerték egymást. Ami azonban közös bennük, az a nyelvük: olyan magyarul írnak, amely nem igényel „magyar–magyar fordítást”. Szövegeik a teljes magyar nyelvterületen érthetők.

Székely Csaba a jelen szerzője: járja a magyar nyelvterületet, figyel, mérlegel és ír – jellegzetesen erdélyi nézőpontból, de univerzális érvénnyel.

Székely János (1929–1992) egészen más alkati író volt. Szinte egész életét Marosvásárhelyen töltötte. Regényeket, verseket, esszéket és drámákat írt. Abban az időszakban alkotott, amikor számos erdélyi magyar író fordult a színház felé. Drámát írt többek között Molter Károly, Méhes György, Kocsis István, Kincses Elemér, Deák Tamás, Csíki László, Lőrinczy László, Sütő András, Bajor Andor, Márton Lili és Simon Magda – sőt egy-egy alkalommal még Kányádi Sándor is.

Mindmáig hiányzik azonban egy pontos, rendszerezett leltár a romániai magyar drámairodalomról. A szocialista korszakban a színházakat kötelezték kortárs darabok bemutatására, így a repertoárban jelentős számban szerepeltek új művek. Mára ezeknek a daraboknak jelentős része színháztörténeti adattá vált – vagy még azzá sem.

Jó példa erre Sütő András esete. A nyolcvanas években szinte minden színház játszotta, mára azonban teljesen kikopott a repertoárokból. Érdekesség, hogy van olyan darabja – például a Kalandozások Ihajcsuhajdiában című mesejáték –, amelyet Erdélyben mindmáig nem mutattak be.

Székely János drámái sajátos módon születtek. A szerző maga is úgy fogalmazott:

„Valahányszor elegem volt az életből, írtam egy drámát, és kiírtam magamból az öngyilkosságomat.”

A drámaírás számára tehát nem elsősorban színházi feladat volt, hanem személyes, egzisztenciális szükséglet. Ennek ellenére művei a magyar színház fontos darabjai lettek.

A Caligula helytartója különösen figyelemre méltó pályát futott be. A szöveg 1972-ben jelent meg Marosvásárhelyen, az Igaz Szó folyóiratban. A darabra Radnóti Zsuzsa dramaturg figyelt fel, és az ő közreműködésével került színpadra a gyulai Várszínpadon, a marosvásárhelyi Harag György rendezésében.

A darabot Romániában akkoriban nem mutatták be, de ennek oka nem közvetlen cenzúra volt, hanem inkább a korszak színházi ízlése és intézményi logikája.

A mű azóta számos magyarországi előadásban megjelent. Emlékezetes volt például Parászka Miklós debreceni rendezése 1996-ban, majd Szikszai Rémusz 2011-es interpretációja, illetve Szász János 2018-as feldolgozása a budapesti Nemzeti Színházban .

Székely János drámái gondosan felépített filozófiai tézisek. Bár erősen gondolati szerkezetűek, első olvasásra vagy hallásra is érthetők. A kommunista diktatúra megszűnése után sokan azt feltételezték, hogy ezek a szövegek elveszítik aktualitásukat. Ez nem történt meg. A darab alapvető emberi helyzeteket és hatalmi dilemmákat vizsgál, ezért minden korszakban értelmezhető maradt.

Még gyengébb rendezésekben is átüt rajtuk a gondolati tisztaság.

Ezzel a tudattal indultam Szegedre megnézni az új előadást.

A bevezető kommunikáció azonban már előrevetített némi bizonytalanságot. A szeged.hu oldalán az olvasható, hogy a darabot Székely János aki egész életében Kolozsváron alkotott, 1972-ben, a Ceaușescu nevével fémjelzett Romániában írta, és a bemutató lehetősége fel sem vetődhetett az akkori rendszerben.

Az efféle nyilatkozatok azonban ritkán tesznek jobbá egy előadást. Székely János egész életében Marosvásárhelyen élt, és a darab is ott jelent meg először nyomtatásban, Az Igaz Szóban 1972-ben. A magyarországi bemutató megszületése inkább szakmai figyelem és dramaturgiai érzékenység eredménye volt, mint politikai tiltás következménye.

A mostani szegedi bemutató önmagában örvendetes.

Az előadás azonban vegyes benyomást keltett.

A színészek láthatóan komoly feladattal küzdenek: a drámai jambusban írt szöveg komoly technikai fegyelmet igényel. Egy kétszázötven férőhelyes térben különösen nehéz megőrizni a gondolati érvelés finomságát.

Fábián Péter rendező alapvetően teátrális megközelítést választott. A színészek vállaltan szerepet játszanak, nem a realista illúziót keresik. Ez a koncepció elvileg járható út lenne, a megvalósítás azonban nem marad következetes. A játék több ponton visszacsúszik a magyar színházban jól ismert, rossz értelemben vett realista „zufecbe”. Kis stílű lelkizés gondolatok ütköztetése helyett.

Pedig ez a szöveg lehetőséget adna arra, hogy valóban megéljék.

A darab kérdései ma is érvényesek:

mi ma egy szobor,

mi ma a hatalom,

meddig tart egy társadalmi felhatalmazás

mi ma egy feloldhatatlan konfliktus?

Az előadás végén a bosszú gesztusa abban jelenik meg, hogy az egyik szereplő lepisili a szobrot. Ez az értelmezés azonban inkább ironikus gesztus marad, mint valódi drámai csúcspont. De legalább kocsi. Nem nem zavar a színpadi pisilés, de az amikor a színész hátat fordít és látom magam előtt, hogy előszedi a mellékes által preparált vízzel telt lufit és nyomkodja….

A fináléban vetített képsor következik: Castro, Sztálin, Ceaușescu, Rákosi.

Ez a megoldás inkább magyarázatnak tűnik, mint színházi gondolatnak. Olyan rendezői reflexnek, amely akkor jelenik meg, amikor az alkotók nem bíznak eléggé a színpadon elhangzó szöveg és a színészek erejében.

Pedig Székely János szövege önmagában is erős.

A színházról vallott, talán leegyszerűsített elvem az, hogy ha egy rendező nem tud többletet hozzáadni a szöveghez, legalább ne vegyen el belőle.

Az előadás külön értéke Rozs Tamás zenéje, amely valódi atmoszférát teremt.

Az előadást 2026. február 22-én láttam a szegedi Kisszínházban.

Köszönöm a Szegedi Nemzeti Színház meghívását.