Gasparik

Annak idején, amikor még főiskolán tanultuk a színész mesterséget, rengeteget játszottunk a marosvásárhelyi, Köteles Sámuelről elnevezett Stúdió Színházban. Egy jobb évadban volt vagy ötven előadás, a kötelezőkből tíz–tizenöt. Ehhez jöttek még a környékbeli kiszállások, tájolások, turnék. Mire az ember végzett, simán összegyűlt mögötte kétszázötven–háromszáz előadás.

Az első kiszállás szinte mindig Nyárádszeredába vezetett. Egy nagyközség volt akkor, huszonöt kilométerre Marosvásárhelytől, nagyjából háromszáz férőhelyes teremmel. Hogy miért, nem tudom pontosan, de én nagyon szerettem ott játszani. A közönség egészen másként reagált, mint „otthon”. Közvetlenebb volt, hangosabb, hálásabb.

Az előadások végén rendre előkerült a kínálmáció: ha jól emlékszem, köményes pálinka, Izabella bor, szalonna, hagyma. Valami nagyon emberi, nagyon természetes lezárása volt az estének. Aztán ezt a szokást elsodorta a forradalom, ahogy annyi más apró, de fontos rítust is.

Igazgatóként később magam is szerettem volna újraéleszteni a tájolást, de meg kellett értenem a színészeket. Egy előadás rengeteget veszít, ha egy eredetileg gyűlésteremnek épített kultúrházban kell megszólalnia. A tér nem segít, inkább ellenáll.

Ma Nyárádszereda már város. A kultúrház… nos, nagyjából ugyanabban az állapotban van, mint negyven évvel ezelőtt. Igaz, a mellékhelyiségek szemmel láthatóan javultak, de a színpadtechnika még mindig nem éri el azt a szintet, amit ma korszerűnek neveznénk.

Éppen ezért minden elismerésem a városban működő Bekecs Színház csapatának, akik saját és meghívott előadásokkal próbálják bontani a kulturális közöny falát. Csendben, következetesen, makacsul. Ahogy azt valaha mi is tettük – csak akkor még köményes pálinka is járt hozzá.

Nos, egyszer csak feltűnt a plakát a falon: a nagyváradi Szigligeti Ede Színház vendégszerepel Szeredában. Kihagyhatatlan. Valós idejű időutazás volt.

Persze elegánsabbak az emberek, gazdagabb a színpadi kiállítás is, de én – természetesen – nem azt az előadást láttam, amely a színpadon zajlott. Hanem azt, amely bennem. Nem azt a Kaktusz virágát, amelyet Novák Eszter rendezett, hanem a saját belső előadásomat. Fel-felsejlettek a nagyváradi nyolcvanas évek elejének emlékei, Csíki Ibolya…. régi szeredai esték, elmosódott arcok, eltűnt terek. Az idő nem lineárisan működik a színházban: egymásra csúsznak az előadások, a nézői emlékezet újrarendezi a látottakat.

Tudom, furcsa az ízlésem, és talán túl sok mindent kérek számon. De mégis: mit tud ez a darab ma és itt mondani? Számomra – az égadta világon – semmit. Üres humorizálás. Tudom, hogy kell a szórakozás, de pont Nagyváradon, hányszor röhögték magukat rongyosra Székely Csaba Bányavirág előadásán? Bosszant ott a Kaktusz virágában a déjavű is. A díszletet már láttam: pár éve, a budapesti Orlai Produkció előadásában, ugyanennek a darabnak egy másik változatában. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon a színházvezetés is így gondolta, hogy ami ott már lefutott, az határon túl még jó lesz? A resztli is áru, csak más címkével.

Divatba jött a turkáló. Miért ne lehetne a színházban is?

És a színészek. Hajnalban felültek a buszra, zötykölődtek hat–hét órát, majd becsülettel, profin lejátszották az előadást. Panzió, alvás, másnap újabb hétórás utazás vissza. Mindezt azért, hogy este legyen „kultúra”. Istenem, mennyi mindent kellene erről beszélni. A kultúrotthonokról. A színészek méltóságáról. A vidéki közönség jogairól. Arról, hogy mit jelent valójában vendégjátékra menni – és mit jelent fogadni.

És persze az „önlopás színházáról” is. Arról a jelenségről, amikor egy rendező négyszer-ötször rendezi meg ugyanúgy ugyanazt a darabot. Mennyire kiszolgáltatott ilyenkor a színész, és mennyire félrevezetett a néző. Az egyiknek nincs választása, a másiknak nincs információja.

Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – köszönet a váradi művészeknek, a műszaknak, és köszönet a Bekecs Színház csapatának. Nekem jó este volt. Ott álltunk a lerohadt bejáratnál, csorgott ránk az eső, és nem fogytunk ki a beszédből. Pedig nem volt se köményes, se Izabella, se nóva.

Csak színház volt. És emlékezet. Ami néha többet ad, mint maga az előadás.

Ma többnyire úgy emlékszünk, hogy bár Románia és Magyarország egyaránt a „szocialista táborhoz” tartozott, a két ország között – különösen kulturális téren – alig létezett valódi kapcsolat. A hivatalos barátság retorikája mögött kevés tényleges találkozás, még kevesebb őszinte párbeszéd zajlott.

A ritka kivételek közé tartozik Major Tamás erdélyi jelenléte. A kiváló színész és rendező több alkalommal is megfordult az erdélyi magyar színpadokon, 1969- ben pedig a kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezte meg Shakespeare Téli regéjét. Az előadást a kritika kedvezően fogadta. Jó visszhangja volt az 1974-es Szecsuáni jóléleknek is.

Tíz évvel később Major József Attila-versműsorral tért vissza, amelyet a színház akkori igazgatónőjével, Bisztrai Máriával adott elő. Az est Marosvásárhelyen is színre került, az eseményről a korabeli sajtó bőségesen beszámolt. Joggal: ma is meghallgatva Major versmondását, nehéz lenne azt állítani, hogy az elismerés pusztán politikai megfelelésből született.

A felszínen dicséretek hirdették a román–magyar barátságot. A felszín alatt azonban minden lépés, minden gesztus a titkosszolgálatok figyelme mellett történt. A kulturális találkozások nem a bizalom, hanem a gondosan ellenőrzött jelenlét terepei voltak.

Részlet az I 085393 követési (információs) dossziéból. A követett személy Nagy Sándor a Marosvásárhelyi Nemzeti Szinhaz főkellékese, akit felkeres Kis-Miki-Mihail Securitates tiszt és el beszélget vele. Jelzem, hogy a kellékes nem volt beszervezett besúgó! Az alábbiak egy rutin beszélgetés részei. Dátum 1980 december 7.-e

“ Kérdezték továbbá, hogy részt vett-e a Kultúrpalotában december 5-én és 6-án megrendezett szavalóesteken, amelyeket a budapesti Színművészeti Főiskola professzora, a mester MAJOR TAMÁS tartott. Elmondta, hogy mindkét estén jelen volt. Megemlítette, hogy Major Tamás a budapesti Nemzeti Színház igazgatója is volt, egy régi kommunista, aki az illegalitásban is tevékenykedett, és akit Magyarországon a legműveltebb és legfelkészültebb embernek tartanak. A szavalóestjein közreműködött BISZTRAI MÁRIA is, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatónője. A műsorban Major Tamás többek között József Attila-verseket szavalt, és a közönség – amely zsúfolásig megtöltötte a termet – rendkívül elégedett volt a látottakkal és hallottakkal. A beszélgetés során megkérdezték tőle, hogy Major Tamás járt-e náluk vendégségben. Azt válaszolta, hogy igen, járt náluk, mivel régi ismerősök, még az 1930-40-es évekből, amikor Major Tamás többször is járt Marosvásárhelyen, és olyankor mindig náluk, Nagy Sándoréknál lakott. Ezúttal is meglátogatta őket, sőt náluk is vacsorázott.

December 5-én este, az előadás után, 21:00 óra körül elmennek hozzájuk. – A fixált időpontban meg is érkeztek ketten, Bisztrai és Major, és hajnali 2:00 óráig maradtak. – Ez idő alatt kizárólag színházról beszélgettek, mind a hazai román és magyar színházakról, mind a magyarországiakról. – Ezen beszélgetések során MAJOR TAMÁS dicsérte a bukaresti L. CIULEI [Liviu Ciulei] színházát, rámutatva, hogy a bukaresti román színház jobb és művészibb a budapesti magyar színháznál. Ugyanígy a romániai magyar vidéki színházak is jobbak és magasabb színvonalúak a magyarországi vidéki színházaknál. Példaként a Szegedi Nemzeti Színházat hozta fel, amely szerinte nagyon gyenge, és meg sem érdemli a „Nemzeti” titulust. MAJOR nagyon elégedett volt a marosvásárhelyi és a kolozsvári közönséggel. – Elmondták azt is, hogy kezdetben a Kultúr bizottság, nevezetesen GIDÓFALVI ILDIKÓ nem akarta engedélyezni Major Tamás marosvásárhelyi fellépését, amíg be nem mutatják előzetes megtekintésre a műsort. – Erre BISZTRAI MÁRIA közbeavatkozott, mondván: miféle megtekintés, hiszen a marosvásárhelyi szerveknek tudniuk kellene, hogy amikor a kétszeres Kossuth-díjas Major Tamás mesterről van szó, aki vele együtt JÓZSEF ATTILA, a proletariátus és a béke költőjének verseit szavalja – olyan verseket, amelyek a költő köteteiben világszerte és nálunk is megjelentek –, és a műsort már Kolozsváron bemutatták. – Végül engedélyezték a szavalóestet anélkül, hogy bemutatták volna előzetes ellenőrzésre. – Valójában ezt a dolgot nem…nem tetszett az öregnek [Major Tamásnak], és csodálkozott azon a tényen, hogy ha megkapott minden engedélyt a bukaresti Kulturális Tanácstól és a Kolozsvári Nemzeti Színház vezetőségétől, a marosvásárhelyi kulturális szervek miért kérték a program megtekintését (ellenőrzését) – vagy rosszindulatból, vagy félelemből.

Aznap este, otthon tartózkodva, SÜTŐ ANDRÁS író is többször megpróbálta telefonon meghívni MAJOR TAMÁST és BISZTRAIT magához, egy kis vendégségre. Meg is ígérték, hogy elmennek hozzá, vagy NAGY PÁL-lal voltak, de végül nem találtak semmilyen közlekedési eszközt, amivel eljuthattak volna Sütő A. lakására. Így csak hajnali 2:00 órakor jött Nagy Pál egy taxi autóval, és elvitte a kettőjüket a szállodába – abban maradtak, hogy egy másik alkalommal, amikor újra az országba látogat, meg fogja látogatni Sütőt is. Jelenleg az „öreg” MAJOR fáradt is volt, mivel Párizsból jött, ahonnan Budapestre, Kolozsvárra.”

Ezzel a kis történettel emlékszem emlékeztetek Major Tamásra aki ma 115 éve született Budapesten. Mint vezető vitatott személyiség volt, mint színész és elméleti szakember, emlékezetre méltó.

Nagy Sándor kellékes? Akit Kántornak szólítottak? Hm… megér egy külön emlékezést. Róla legközelebb !

Ez az írás a CNSAS kutatás alapján jött létre

Nem gondoltam, hogy szerény, szegény kis blogom ennyi kérdést kap a Vidnyánszky-Tompa kérdésben. Nem, nem szerettem volna reagálni, de most megteszem. Ahogy eddig, elfogultan, részrehajlón. Nagyon vázlatosan.

Igazából nem érdekel, mi és hogyan történt a budapesti Nemzeti Színházban Tompa Gábor rendezésével kapcsolatban. Annyi jó színház van Budapesten.

Ami viszont régóta érdekel – sőt, zavar –, az az, amit Vidnyánszky művel: egy politikailag vezérelt, erőltetett elitváltási kísérlet. A valamikori rendező ma már inkább hatalmi eszközökkel próbál „szakmai elitet” létrehozni. Az értékrendjében az első a hűség és az alázat. A tehetségeket nem irtja szándékosan – de nem is segíti. Lelke rajta. (Rossz) emlék marad ő is.

Tompa?

Negyven éve ismerjük egymást. De ez a mostani meccs nem róla szól.

Engem valami egészen más érint. Nem az, ami most hirtelen mindenkinek „hiteles/hiteltelen” lett az életműből. Akinek volt szeme és tudása, eddig is tudta: az inspirációinak gyakran nagyon is pontos forrásai voltak. Páran meg is írták. Mások elfogadták a kolozsvári színház fesztiválvendég státusát és élvezték a kis erdélyi kiruccanást. Cserében csak a büfék mélyén súgtak össze…

Tompa Gábor minden vélt vagy valós, ma ráhordott káromlás mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett a színháznak – ezen belül a magyar és az erdélyi magyar színházi életnek. Túlzás nélkül állítható: ő a legismertebb romániai magyar művész. Az ő megítélése kihatott az egész romániai magyar színjátszásra. Bukarestben és Budapesten is.

Annyi nyelven beszél jól, ahányon az összes romániai magyar színházigazgató együtt sem.

Összehozott egy olyan társulatot, amelyet bármelyik európai hírű rendező elé ki lehet állítani. Egy társulatot, amely magyarul, románul, angolul is felveszi a versenyt más világvárosok nagynevű együtteseivel. Hány fiatalt tudott fanatizálni a színház számára. Jut eszembe Beres Attila matek egyetemista ott statisztált a Caligulában… Bocsárdi László a legkerekebb színházi karriert befutott színházi ember az osztályába járt, Botond Nagy ott kaparta mellette a színpad deszkáit…

A versei kiválóak.

Kár, hogy a magyar kultúrában a kettős – sőt hármas – karrier gyanús dolog.

Rendezőként elismerem, de nem szeretem. Van ilyen. Illetve annak idején a Cukorvaros, az Elveszett levél nagyon meghatározó volt számomra.

Az ő előadásaiban számomra kevés az érzelem, sok a ráció. Az elmesélt történeteket szeretem. A poszt dramatikus szinhaz? Számomra vizsgatétel. Harag egykor a színészeken keresztül szólalt meg. Tompa a színészeket gyakran alárendeli a saját mondanivalójának. Ez is érvényes esztétika – csak nem az enyém.

Egy időben teniszeztünk együtt.

Ott nagy harmónia volt köztünk.

Kb. egyformán játszottunk.

Mindig ő nyert.

Ő szeretett és tudott nyerni.

Én játszani szerettem.

Nem akarom magam hozzá hasonlítani – csak a különbözőségünket próbálom megfogalmazni.

Most valami történt a Duna-parti Nemzetiben.

Majd egyszer megtudjuk, mi volt az. Vagy nem.

Ami a színházi „másolást” illeti: ez állandó jelenség.

1990 után az első magyarországi rendező Marosvásárhelyen egy kazettát küldött egy egri előadásról, azzal az üzenettel:

„Tanuljuk be.”

Túlzás nélkül állítom: a mi társulatunknál jóval gyengébb színészek izzadságszagú kínlódását kellett lemásolnunk.

Megcsináltuk. Senki sem szólt semmit.

Aztán divat lett, hogy egy rendező háromszor-négyszer is megrendezi ugyanazt a darabot – kínos hasonlóságokkal. Ma is fontos pénzszerzés ez egyeseknek, művészetnek álcázva.

A tudományos életben az önplagizálás sem megengedett.

Mi meg hallgatunk.

Ha már fel akarjuk fedezni a spanyol viaszt, csináljuk végig – nemre, nemzetiségre, tehetségre való tekintet nélkül.

Tompa Gáborral nekem is van bajom.

Az, hogy akkora presztízse volt – és van –, hogy élére állhatott volna az erdélyi magyar színházaknak. Mindenki elfogadta volna szellemi vezérnek. És akkor talán nem kellene félnótás Demeter Andrások ostobaságait lesütött szemmel túlélni.

Miért mondom ezt?

Egy régi történet miatt.

Lehet, hogy nem igaz.

De szerintem igen.

1996-ban az RMDSZ először készült kormányra. Hét államtitkári széket kaptak a kisebbségi és a turisztikai miniszteri posztok mellé. Ez akkoriban hatalmas eredmény volt! (Főleg Markó Béla érdeme)

A kultúrát Kötő Józsefre akarták bízni – arra a Kötőre, aki 1989 decemberében még a Kommunista Párt hithű oszlopa volt. Nem vitatom a jóindulatát, de kicsi kaliberű ember volt ehhez a feladathoz.

Valaki meggyőzte Caramitru-t, az akkori kulturális minisztert, hogy Kötő alkalmatlan.

Ki is kényszerítették a visszahívását.

Nagy valószínűséggel Tompa sugallta ezt Caramitrunak.

És jól tette.

A nagy sietségben Kántor Lajos, Kelemen Hunort javasolta államtitkárnak.

Így került a kolozsvári rádiós a nagypolitikába.

Jó döntés volt – ma is így gondolom.

Nekünk, akkori fiataloknak nagy örömet okozott, a lelkes, érdeklődő analitikus Kelemen.

És nem is csalódtunk benne.

Azóta sok minden történt.

Minden változott.

Tompa, Kelemen, Kötő és én sem lazsáltam a változást illetően– és a történetek mennek tovább.

Nézzük meg a mosdóvizet,

mielőtt lehúzzuk a WC-n.

Kicsoda Iacob Flanders? Milyen ember?

„Nincs elfogulatlan és igazságos véleményünk az embertársunkról” – áll az előadás műsorlapján. Bejelentem: én is elfogult vagyok. Mindig az leszek a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem munkáival szemben.

A bemutatóra január 11-én került sor a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban. A közel 80 perces előadás kiváló: pontos, fegyelmezett, magával ragadó.

Virginia Woolf regényét a rendező és a szereplők alkalmazták színpadra. Az elbeszélés narratív, mégis cselekménydús; finoman ötvözi a realista átélést és a kívülről való mesélést. Ahogy Giorgio Strehler mondta: „Az én mesterségem az, hogy történeteket meséljek.” Ezek a hölgyek és urak valóban mesélnek. Bravúrosan váltják a szerepeiket, figyelnek egymásra, nyújtanak követésre méltó alakításokat. Nem játszanak, önmagukat adják.

Szereplők: Balázs Hunor, Csiki Roland Ádám, Kiss Eszter, Kovács Norbert, Pintér Janka, Póra Jácinta, Soós Máté Bátor, Szilágyi Orsolya, Timár Csenge Mária.

Jegyezzük meg ezeket a neveket – jó befektetés a jövőre nézve.

Tanáraik: Gecse Ramóna és László Csaba. Az összjáték páratlan.

A zenei világért Strausz Imre felel, kifinomult harmóniákkal, kiváló énekes

Az előadás létrehozója: Rusznyák Gábor – rendező, dramaturg, zenei és díszlettervező. Huszonöt éve meghatározó alakja a marosvásárhelyi színházi életnek.

Első alkalommal, ha jól emlékszem a Platonovot rendezte. Kiváló előadás volt amelyikben a közönség először láthatta Berekméri Katust, László Csabát vagy Ördög Miklós Leventét… utoljára 2012-ben a Gézagyereket rendezte a Nemzetiben (címszerepben szintén Laszló Csabával).

Összegezve a ma esti karrier indítók egyike, az a László Csaba volt akit többek között Rusznyàk indított 25 éve. Méghogy az élet nem szép?

Szép este volt. És igenis jó dolog öregnek lenni és ezt végignézni!

Úgy tűnik, újra elindult egy reményteljes csapat.

Az előadást meg lehet és meg kell nézni minden színházszeretőnek.

Kiváló munkát végeztek az egyetem látvány és elméleti hallgatói is! Név szerint: a díszlet-, jelmeztervet Hodor Eszter és Miklós Izabella készítette. Az előadás dramaturgiai asszisztense Silló Dóra volt! Bravó!

Sok film volt abban az évben, 2006-ban a marosvásárhelyi Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon. Sok beszélgetés, sok késő esti vita. És volt egy különös koncert is: a Kiscsillag első, Magyarországon kívüli fellépése.

Este nyolcra volt meghirdetve a Kultúrpalotában, de a repülőgép úgy döntött, csak este tízre érkezik meg. A koncert végül éjfél felé kezdődött – és pokolian jól sikerült. A közönség aranyos de gyéres. Az a fajta éjszaka volt, amikor az ember érzi: itt most nem csak egy program történik, hanem valami egyszeri és megismételhetetlen.

A koncert után még egy kis mókázás az öltözőben, aztán átvonulás a Tutunhoz címzett vendéglátó-ipari egységbe. Ott reggelig tartott az este. Hajnalban piac, a söntésben már készült a húsleves. Valahogy minden a helyén volt, mintha így kellett volna lennie. Weinraub Édi lelke tette a helyet olyanná, amilyen sosem lesz!

Aztán közönségtalálkozó, beszélgetés, kérdések. Emlékszem, az egyik visszatérő téma az volt: lehet-e magyar nóta egy mai szerzemény? Létezhet-e kortárs magyar dal, amely nem idézőjelbe teszi a hagyományt, hanem természetesen hordozza magában? Minek nevezzük azt a jelenséget, mikor az esküvői tömeg kórusban énekli a Kockacukrot, vagy az állnak a férfiakat? Nem születtek végleges válaszok, de volt figyelem, kíváncsiság, valódi párbeszéd.

Két nap volt mindössze, mégis egyetlen hosszú, összefüggő élménnyé sűrűsödött. Gábor két napon és két éjszakán át beszélgetett mindenkivel, aki mellé leült. Nem sietett, nem zárkózott el, jelen volt. Ez volt benne talán a legszebb.

Nyugodjon békében. Szép volt.

Köszönet neki – és mindazoknak, akik ott voltak.

Két éve Kaftalan a világ

Shakespeare a Globe-tól búcsúzik

Kovács András Ferenc 

[ShakespeareLátó – 2014. április]

---

(A 23. SZONETT KEZDŐSORÁRA)

Mint tökéletlen színész a szinen,
Itt botorkáltam én is, egyszer… Egyre
Magam játszottam így szét, azt hiszem –
Túl sok lehettem egyetlen szerepre,
S ezerre is kevés egyetlenül –
Szikráztam, számos változást müveltem,
Mint lelkes vas, mely sistereg s lehűl,
Ha izzott már rozsdás kovácsmühelyben,
S izzadt színházi lázban! Az vagyok,
Ki nem voltam – ripacs szívem kizengi
Rejtett szcénámból… Fáraszt. Hallgatok,
Mint meg sem írt könyv, kit nem nyit ki senki –
    Mert semmiről szól mindent senkinek,
    Mint álmok hangján hírtelen sziget.  

Nem kerek évforduló, mégis indokolt a megemlékezés. A jubileumkultusz fellazulásával ma már nem rendkívüli harminc-, harmincöt- vagy hetvenéves évfordulókat ünnepelni. Ebben az összefüggésben Tompa Miklós születésének 115. évfordulója – karácsony után, Székelyudvarhelyen – nem pusztán emlékezeti gesztus, hanem historiográfiai kérdésfelvetés is.

Tompa Miklós rendező, egyetemi tanár, rektor és színházalapító életútja mindmáig feldolgozatlan, pontosabban: csak töredékesen feldolgozott. A róla kialakult kép legendák, visszaemlékezések és egymásnak ellentmondó narratívák halmaza. Nincs hiteles, forráskritikára épülő életrajz. Alapvető kérdések maradtak tisztázatlanul: például az egyetemi tanulmányok ténye és befejezettsége. A biztos pontok ritkák: 1930 júniusában Marosvásárhelyen érettségizett, majd beiratkozott a kolozsvári jogi egyetemre.

1936-ban Budapestre kerül, a Nemzeti Színházba, ahol végigjárja az intézményi ranglétrát: ügyelőként kezd, majd segédrendező, játékmester, végül rendező lesz. Ez az időszak különösen problematikus a kutatás számára, mivel a személyes emlékezet és az utólagos önértelmezések erősen elhomályosítják a dokumentálható tényeket. Annyi bizonyos, hogy 1941-ben, a Magyarországhoz visszacsatolt Kolozsváron, már rendezőként dolgozik, és itt állítja színpadra Németh László Villámfénynél című darabját. Ettől kezdve közel öt évtizeden át folyamatosan jelen van Erdély színházi struktúráiban.

1944-ben Kemény Jánossal és Pittner Olivérrel együtt kérik fel színházszervezőnek. Közös munkájuk eredményeként jön létre a Marosvásárhelyi Székely Színház, amely rövid időn belül meghatározó intézménnyé válik. Mindez a romániai színházak államosításának időszakában történik, amikor az intézményvezetői kinevezések alapvető kritériuma a politikai lojalitás. A Tompa–Kemény–Pittner trió kivételnek tekinthető: szakmai legitimitásuk ideiglenesen felülírja az ideológiai szempontokat.

Ez a helyzet azonban egyben strukturális paradoxont is teremt: szakmai tekintélyük révén hozzájárulnak az új, kommunista kultúrpolitikai rendszer intézményes legitimációjához. Tompa Miklós végül 1966-ig marad a színház vezetője, miközben rendezőként és pedagógusként is aktív.

1948-tól 1981-ig tanít, 1976 és 1981 között az egyetem rektora. Oktatói pályája lezárulta után még évekig részt vesz a felvételi bizottság munkájában. Tanácsaira volt kollégái kíváncsiak voltak annak ellenére, hogy divat volt a háta mögött gúnyolódni vele…

Ekkor találkoztam vele először személyesen. A róla kialakult intézményi kép egy csendes, autoritatív, visszafogott habitusú értelmiségit mutat. A vele folytatott hosszú beszélgetések – különösen az egyetemi tapasztalatcserék idején – jól érzékeltették gondolkodásának komplexitását, amelyet kortársai gyakran leegyszerűsítettek, sőt félreértettek.

Még 1990 után is, amikor hosszasan érvelt amellett, hogy az erdélyi magyarság számára nem feltétlenül előnyös az önálló politikai szerveződés, gondolkodása következetes és vitaképes maradt. Ezek az álláspontok ma különösen alkalmasak lennének kontextualizált elemzésre – feltéve, hogy kilépnénk az emlékezetpolitikai sztereotípiák keretéből.

1996-ban hunyt el.

1997-ben, Kovács András Ferenc javaslatára, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulata felvette a Tompa Miklós Társulat nevet. A névadás azonban nem járt együtt az életmű tudományos feldolgozásával. Mindmáig nem készült el rendezéseinek kritikai jegyzéke, és nincs átfogó elemzés intézményalapító szerepéről sem.

Dr. Béres András Tompa Miklós rektorsága című, igen jó, tanulmányában (Symbolon, 2011/20) megjegyzi:

„A történelem tudományos kutatása csak azon a ponton kezdődhet el, ahol elhal a kommunikatív emlékezet.”

Tompa esetében ez a kommunikatív emlékezet még aktív, ami egyszerre erőforrás és akadály. A személyét övező pletykák – például a román tagozat „megalapításával” kapcsolatos vádak – mindmáig torzítják a róla alkotott képet, és ellehetetlenítik a higgadt, forrásalapú értelmezést.

Írásos öröksége csekély. Egyetlen jelentős kivétel Hamlet-tanulmánya, amely 1942-ben jelent meg Budapesten, a Nemzeti Színház kiadásában. A szöveg Dr. Németh Antal rendezésének elemzése, és már nyitómondatában világos színházelméleti állítást fogalmaz meg:

„A színházi produkció egészen különös műalkotás… szorosan időhöz kötött.”

Ez az írás – miközben máig nehezen hozzáférhető – pontosan jelzi Tompa gondolkodásának irányát: a színházat mint történetileg megismételhetetlen eseményt értelmezi.

Ma Tompa Miklós nevét viseli egy színház, emléktáblája van a Művészeti Egyetemen és a Nemzeti Színházban.

Mindez azonban nem pótolja a hiányzó tudományos feldolgozást. Bár egy komplex alkotási lista lenne a rendezéseiről.

A kérdés nem az, hogy mikor készül el a hiteles életrajz.

Hanem az, hogy mikor jutunk el odáig, hogy szükségét érezzük

Mohacsi János az este többször eszembe jutott miközben egy tévécsatornán (vagy kanális?) néztem egy Csárdáskirálynőt. Bitang rossz előadás volt. Csak néztem és bosszankodtam az olcsó, primitív poénokon… de közben az agyamban ment egy másik előadás, a legendás kaposvári… Az 1993-as, 1916- A csárdáskirálynő! Erre ma János küld egy fényképet!

Fotó: Id. Mohácsi János

Úgy gondolom, hogy 1975 körül készülhetett. János édesapja fotózta. Vajon az “öreg Mohacsi” gondolt arra, hogy gyermekei, a Mohacsi testvérek, egy forradalom és rendszerváltás és pár évtized után, milyen remek kis előadásokat készítenek benne? Az öreg hölgy látogatása, Az illatszertár, Az üvegcipő… Lám így lesznek történeteink kerekké. Nos, ha már az épület akkor itt egy régebbi cikk a születéséről, karácsonyi ajándéknak.

https://transtelex.ro/kultura/2023/10/14/50-eve-avattak-fel-a-marosvasarhelyi-szinhaz-epuletet-1

Pedig megfogadtam, hogy ebben a blogban csak pozitív dolgokat fogok… sajnálom. Őszintén sajnálom.

Mint nagyanyám annak idején. Neki is mindig a második világháború végével kezdődött minden történet. Így vagyok én is az 1989-es forradalommal.

Olvasom a megható decemberi visszaemlékezéseket, és közben újra látom magunkat, ahogy feketébe öltözve rohangálunk Marosvásárhely utcáin. Fegyveres fenyegetésekre felrohantunk a főtéri tömbházak tetejére, onnan néztük, ahogy egy tűzoltóautó bele akar hajtani a tömegbe. Ma is hallom az ordibálást. Féltem, és én is ordibáltam. Lementem, majd megint fel. Amikor megkezdődött a lövöldözés, elfutottam.

Később forradalmi bizottságok kerestek meg, hogy adjanak forradalmi igazolványt, mert láttak a tömegben. Megkérdeztem tőlük: milyen forradalmár az, aki nem szembemegy a golyókkal, hanem lehasal, majd elfut? Ha seggbe lőttek volna egy golyóval, rajtam röhögött volna a fél világ. A seggbe lőtt forradalmár. Persze akkor lenne egy ingyen sírhelyem. Egy biztos pont az életemben. Pontosabban: a halálomban. Akkor abban a káoszban meg fogadtuk, hogy nem szeretnénk többet hazug rendszerben élni, képmutató hatalmaknak szolgálni.

Ez a bizonyos decemberi „tavasz” – ahogy Markó Béla nevezte – azóta is kavarog bennem. Harminchat év telt el. És most, huszonöt évvel később, egy régi Látót olvasok: Láng Zsolt és Demény Péter beszélgetését Cs. Gyimesi Éva könyvéről, amely a szekus dossziék hermeneutikáját próbálja megérteni. Nem leleplezni. Megérteni.

DP azt mondja: nehéz megteremteni az aktualitást.

LZS válaszol: ha kiderül, hogy XY egykor besúgó volt, ma pedig főszerkesztő, az azonnal aktuálissá válik. A leleplezés megmozgat.

DP csak annyit tesz hozzá: igen, de legtöbbször milyen színvonaltalanul.

És valóban. Nem a feltárás a probléma, hanem a módja. A múlt ma nem megértés tárgya, hanem gyors erkölcsi fogyasztási cikk. Zaj van, indulat, póz. Felelősség nincs.

Talán ezért történhet meg, hogy tizenöt évvel egy fontos beszélgetés után, harminchat évvel a forradalom után Demeter András kulturális miniszter kinevezi Szép Gyulát – egykori szekuritátés besúgót – Románia egyetlen magyar nyelvű operájának élére.

Ez nem adminisztratív döntés. Ez erkölcsi állítás.

Vajon mit szólna ehhez Cs. Gyimesi Éva? És mit szólunk mi, ha még maradt bennünk reflex az erkölcsi kérdésfeltevésre?

Nem vagyok naiv. Éltem akkor, amikor embereket beszerveztek. Tudom, milyen volt a rendszer. De pontosan ezért zavar, ami történt. És még inkább az, ami nem történt meg. Mert lett volna idő kiállni, és azt mondani: igen, közszerepet vállalok. Igen, együttműködtem. Ez volt az ár. Ez volt a gyávaságom. Ez volt a túlélésem. Féltem. Gyáva voltam. Bármi.

De nem ez történt. Hallgatás volt. Pereskedés. Időhúzás. Majd az a cinikus mondat, hogy „ők akarják, hogy igazgató legyek”. Mintha nem lenne ismerős ez a logika. Mintha nem pontosan így működött volna a szocializmus is: a párt dönt, az egyén engedelmeskedik, a felelősség pedig eltűnik.

Csakhogy ez már nem az. Vagy ha mégis, akkor mondjuk ki.

Mert nem egy emberről van szó. Hanem arról, mit kezdünk a múltunkkal. Elfogadjuk-e, hogy a hallgatás karrier, a tagadás stratégia, az idő pedig felmentés. Egy művészeti intézmény, bármilyen patetikusan hangozzon, egy erkölcsi mérce. Egy erkölcsi törvényszék. A társadalomnak a demokrácia kapu őrzői (média, sajtó) által zúgolódni a kellene. Kalapemelés

https://culturaladuba.ro/culisele-concursurilor-partea-a-ii-a-un-fost-colaborator-al-securitatii-a-primit-un-nou-mandat-la-conducerea-operei-maghiare-din-cluj-m-am-consultat-cu-ministrul-culturii-si-cu-kelemen-hu/

https://transtelex.ro/kozelet/2025/12/17/kulturalis-miniszterium-politikai-kinevezesek-intezmenyek

Ilyen döntésekkel akarjuk külföldről hazahozni a gyerekeinket, unokáinkat? De csend van.

A csend nem véletlen. A csend döntés.

És ebben a döntésben mindannyian benne vagyunk.

Hol vannak azok akik konkrét tények nélkül gyalázták a régen halott Szilágyi Domokost?

Utóirat: vajon hogyan érzik magukat azok, akik még mindig lapítanak, hátha nem derül ki az a pár, mondjuk szeplő, a múltjukból…

Gyerekkorom óta járok régiségpiacokra, ószerekre. Azt hiszem, egy pszichológus alapos tanulmányt tudna írni arról, miért vonz az, ami másoknak már használhatatlan, megkopott, kidobásra ítélt. Miért érzem úgy, hogy a múlt tárgyai szólítanak meg? Talán mert a tárgyakban – ellentétben az emberekkel – mindig marad valami őszinte, megmásíthatatlan igazság. A patina nem hazudik.

Kezdetben jó játék volt: vadászni egy régi képeslapra, egy ritka könyvre, egy elfelejtett színházi kellékre. Aztán az ószer lett az egyetlen hely, ahol ezekhez hozzá lehetett jutni. Később pénzkereseti lehetőség, üzleti stratégia tanulása, majd egy sajátos iskola: tárgyi történetek akadémiája. És persze hétvégi szertartás is, amikor az erdő valamiért elmaradt – maradt a hosszú séta a sorok között.

Életem egyik legkalandosabb napja is egy ilyen bolyongáshoz kötődik: amikor egyetlen nap alatt végigjártam a szatmári, nagyváradi és kolozsvári ószert. Felejthetetlen pillanatok kötnek a feketetói vásárhoz, a bécsi, budapesti, brüsszeli régiségvásárokhoz, vagy a berlini és stuttgarti külvárosok bolhapiacaihoz. Mindenhol ugyanaz a mozdulatlan hullámzás fogadott: múltak és sorsok lassú kiáramlása a ponyvára, autó tetejére, kempingasztalra terítve.

A régi tárgyakat – ha van hozzá szem és képzelet – életre lehet kelteni. Egy elsárgult fényképen hirtelen újra mozog a tekintet. Régi negatívokon boldog fiatalok, egy repedt legyező egyszerre egy nő titkos gesztusát idézi. Meg lehet fejteni, milyen kapcsolat fűzte az eladót a tárgyhoz, és milyen szálak vágták el ezt a kapcsolatot. Az ószeren minden darab egy megszakadt mondat, amely arra vár, hogy valaki újra végigolvassa netán új életet adjon neki. Ma láttam egy boldog, kipirult arcú lányt, ahogy boldogan fizetett egy kis piros éjjeli lampáért. Istenem, gondoltam, te kis lámpa mi mindent fogsz még látni…

Számomra az ószer sokkal beszédesebb, mint bármilyen statisztika vagy szociológiai tanulmány. Már bocsánat társadalomtudományi barátaim. A múlt, nekem, nem elméletben, hanem tárgyakban marad fenn. Ami ott hever a pultokon, az egy társadalom látens önéletrajza: reményei, kudarcai, hétköznapi tragédiái, apró örömei. A fölöslegessé vált dolgokból rajzolódik ki a közösség lelki szerkezete.

De néha eszembe jut a kérdés, amelyet talán csak tréfából, talán csak félelemből teszek fel magamnak: vajon rólam mit gondolnak majd egyszer, amikor felszámolják a házamat? Amikor megtalálnak vagy húsz színházi látcsövet, legyezőket, színészportrékat, összecsukható kalapokat, monoklikat, egy tucatnyi sétapálcát… Mire következtetnek ebből? Milyen történetet írnak majd rólam?

… volt valaki, akinek a múlt nem teher, hanem táplálék volt. Aki a tárgyakban nem a porosodó időt látta, hanem a sűrűsödő jelentést. Hogy volt egy ember, aki úgy hitt a múltban, mint mások a jövőben: kapaszkodónak, amelyet nem szégyell megfogni.

És ha így lesz, akkor talán érdemes volt minden hétvégi séta. Minden ócska tárgy. Minden történet, amit a képzeletem beléjük lehelt. Itt tartottam fejtegetéseimmel mikor megakadt a szemem egy kis fekete táblán, bányász sisakok, régi aprópénzek között.

Egy táblácska ára – és ami mögötte van

„A kurva életbe” – csúszott ki a számon. Már ezt is pénzért árulják?

„Csak húsz lej” – mondja az eladó.

Csak húsz lej? Istenem, milyen értékes a színházunk. Egy kétbanis táblácska is húsz lejt ér?

Továbbmentem. Szarkáknak nem adok pénzt – morogtam magamban.

De persze nem hagyott nyugodni a dolog.

Amikor felmondtam a színházban – másodjára –, nem vittem magammal semmiféle „emléket”. Első alkalommal, 2000-ben, lecsavaroztam a korlátról egy kis bronzgolyót. Emléknek. Meg van ma is. Azt hiszem, akkor még azt hittem, az ilyen apró tárgyak majd megőriznek valamit abból, ami bennem maradna megfoghatatlanul.

Három éve már zsebre dugott kézzel, felszabadultan jöttem ki a kapun. Legalább a névtáblámat elvihettem volna. Mégiscsak tizenegy év… De semmi.

Visszafordultam.

Az eladó felemelte a régi, ócska táblát. Abban a pillanatban megismertem Szabó Annamari, a díszletfestő betűit. Mennyi emlék! Az első szállásom 1988-ban a színház festődéjében volt. Egy matrac a földön. A wc egy emelettel lejjebb. Reggel hatkor ébresztő: indultak a kompresszorok. Terjedt a festékoldószer szaga. Annamari bekapcsolta a Kossuth rádiót; a szovjet merülőforraló melegítette a vizet a teának.

Később jött a Báró – Kemény Árpád – vagy Kóthay Judit a rajzaival. Vászonalapozás, rolnizás, kasírozás. Majd felvinni a díszletet a színpadra. Jött a próba. Próba után kis séta a városban. Este előadás. Előadás után vissza a festőműhelybe. Néha Annamari hagyott kint munkát: emlékszem egy Ibsen-díszlet festésére, plakatrajzolásra a Filharmóniának. Aztán alvás a csehszlovák Sokol rádió Kossuth-krónikájára.

Másfél évig tartott ez az élet. Sikerült megtanulnom a színház gyakorlati működését. Vajon tényleg megtanultam? – futott át rajtam most is, miközben a kezemben tartottam a kis táblácskát. Reggelik az asztalos műhelyben. Ahogy azok a díszletkészítők egy előadást elemeztek…

Nézegettem, forgattam, és végül igen: leszurkoltam érte a pénzt.

Lehet, hogy alkudnom kellett volna? Lehet. De valószínűleg nem lopott tárgy volt. És ebben a táblában sűrűsödik össze életem egy kis része, (értelme?) a Színház. A színházat már vagy húsz éve próbálják felújítani – akkor kerülhetett le a tábla –, és egy kőműves inkább hazavitte, mint hogy kidobja. Így érkezhetett meg mostanra a piacra.

Legalább lesz nekem is egy tárgyi emlékem. Egy iránymutatóm. Irodalmi Titkárság! Azt is én szüntettem meg. Egy kommunista találmány volt, abszolút kontraproduktív napjainkra. Sértett filológusok, akik semmit de semmit nem értettek a színházból.

Csak húsz lej és van egy táblám.

Jó lett volna sokszor, az elágazásoknál, a keresztutaknál, amikor emberek sorsáról kellett dönteni. Egy kis fekete, bakelit amely mutatja: merre tovább. Vagy inkább azt, honnan jövünk.

Mert néha ennyi is elég: egy kétbanis táblácska, hogy eszébe jusson az embernek, mi volt valójában fontos. A “zsákmánnyal” zsebembe mentem tovább Annamari, Árpád, festő Jóska, Bandi András, Dezső, és sok sok ember emlékeivel, közben Kosztolányi is előjött a sült hús szagú ócska piac ösvényein:

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam. Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség