Gasparik

Huszonöt éve létezik Romániában a CNSAS, a Szekuritáté irattárát őrző és vizsgáló hivatal. Negyedszázad – egy emberöltő fele. Ennyi idő alatt egy nemzet akár szembenézhetne a múltjával, akár megérthetné a saját félelmeit, gyávaságait, félbehagyott mondatait. De valamiért a romániai magyar közélet – és vele együtt a sajtó – mindebből semmit nem akar tudni. Csend van. Lefojtott, kényelmes, következmények nélküli csend.

Pedig ezek a dossziék nem puszta papírhalmok. Nem akták. Életek. Álmok. Elhallgatott remények. Összetört emberi viszonyok. Minden, amit egy diktatúra a maga módszeres, adminisztratív kegyetlenségével elvett az emberektől.

Emlékszem, 1990 elején, néhány héttel a diktatúra bukása után, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulatában gyűlést tartottunk. Mindenki tele volt várakozással, félelemmel, szabadságszagú bizonytalansággal. Egyszer csak felállt egy kolléga. Ránk nézett, szinte keresztülnézett rajtunk, és azt mondta:

„Megvannak a listák a besúgókról. Minden kiderül.”

A következő másodpercek a némafilmé voltak. Megdermedt a levegő. Mintha az egész társulat egyszerre tartotta volna vissza a lélegzetét. Az arcokon nem harag volt. Nem is kíváncsiság. Valami mélyebb: a felismerés, hogy a bizalom törékenyebb bárminél, és hogy a szabadság első perceiben is ugyanaz a régi félelem ül a szívekben.

A kolléga nézett bennünket még néhány hosszú pillanatig, majd halkan hozzátette:

„Csak ezt akartam.”

És visszaült.

A lista sosem került elő. Később, egy kocsmaasztalon túlról annyit mondott: „Látni akartam az arcokat.” Aztán meghalt. A sors különös iróniája, hogy nem érhette meg: előkerült az ő dossziéja, benne a neve mint hálózati személyé. Ha az a lista akkor ott, abban a teremben kinyílik – talán lincselés lett volna. A tömeg igazságszomja néha gyorsabban ítél, mint a történelem.

Harmincöt év telt el azóta. És ma, amikor kiderül, hogy a kolozsvári opera igazgatója is besúgóként szolgálta a rendszert, a társadalom rezzenéstelenül fogadja. Mintha csak az idő múlásával a bűnök is fakultak volna. Mintha a memória is engedelmes közalkalmazott lenne: elfelejt, ahol kell, és hallgat, amerre illik.

A politikai osztály – amely létrehozta a vizsgálati hivatalt – közben mindent megtett, hogy e múltfeltárás tét nélkülivé váljon. A felelősség elpárologjon. A diktatúra éltetőinek bűnei a hétköznapok porába hulljanak. Így lett a CNSAS a romániai demokrácia egyik különös, félig-meddig díszletbe illő intézménye: létezik, jelen van, de hatása alig több egy ünnepi beszéd mellé odatett váza csöndjénél.

Ez azonban rólunk szól. A mi hallgatásunkról. A mi félelmünkről, hogy egyszer majd nem csak a dossziék nyílnak ki, hanem a saját múltunk 

A Securitate Szép Gyuláról: „felelősségteljes, őszinte és diszkrét”

Több mint tíz éve kértem engedélyt a kutatásra. Azt hittem, reggel bemegyek, kiteszik a dolgokat az asztalra és délutánra már mindent tudok. ki volt üldöző, ki volt üldözött. Rövidesen felvételiztem történelem szakra, mert rájöttem, hogy a dokumentumokat értelmezni kell. Azóta megtudtam, hogy a történelem a mának szól, hogy óriási különbség van a tények és az értelmezések között, hogy milyen rögös az út az emlékezet, történelemmé való átalakulásában. Gyávák voltunk, vagyunk a közel múlttal való szembenézéssel. Csak egy példa: három kutató, három dolgozatban dolgozta fel, hogy Visky Árpád tragikus sorsú színész nem csak üldözött volt a Securitate által, de fedőnévvel rendelkező hálózati személy, vagyis besúgó. Erről a sajtó sosem irt. A színházzal foglalkoztam az elmúlt években. Mai tudásom alapján kb. 6 színház igazgató, akik 1990 után kerültek funkcióba, együttműködtek a politikai titkosrendőrséggel. Természetesen egyik sem tett róla említést. Túl a színházon, a hazai újságírók, akik néha szeretnek a társadalom lelkiismereteként viselkedni sem vállalták a saját maguk tisztázását. Micsoda botrányt próbáltak generálni a Méhes György múltjából! Akkor látszott, hogy egyesek hitelteleníteni szeretnek az igazság folyamatait.

https://transtelex.ro/velemeny/2024/07/15/a-mehes-ugy-es-az-erdelyi-irodalmi-elet-arnyekos-oldala

A dossziék kilométereken át húzódó sora még ma is rengeteg meglepetést tartogat. Nem csupán leleplezésekre alkalmasak ezek az iratok. Sokkal inkább arra, hogy segítenek rekonstruálni a múltat: helyükre kerülnek rég elveszett események, újraértelmeződnek történetek, és előbukkannak olyan emlékek, amelyek már majdnem végleg eltűntek az időben. A papírkötegek – legyenek bármilyen ridegek – néha többet mondanak a korról, mint bármely visszaemlékezés.

És ebben a munkában vannak csendes, de rendkívül fontos szereplők. Dicséret illeti Csendes Lászlót, aki immár huszonöt éve higgadtsággal, objektivitással végzi munkáját a CNSAS-nál. Türelmes következetességgel segíti a múlt feltárását, kutatókat és érdeklődőket egyaránt. Mert a múlt feldolgozása nem csupán bátorság vagy szembenézés kérdése – szakmai alázat, pontosság és tisztesség nélkül nem létezhet.

A dossziék tehát nem lezárt történetek. Inkább kapuk, amelyek még mindig nyitva vannak. Csak be kell lépni rajtuk.

A politika meg tehetne egy szívességet! Jobb körülményeket biztosítani a feltáró munkához és biztatni a kutatókat, alapokat létrehozni a publikációkhoz. Mert ha nem teszi, elbutult a társadalom, esetleg a valakinek eszébe jut betiltani a Szabad Európa Rádiót Romániába, vagyis olyasmit tenni, amit még Ceausescu sem mert.

Sergiu Celibidache (eredetileg Chelibidachi) apai ágon görög származású román karmester volt. 1912-ben született Roman városában, gyermekéveit Iași-ban töltötte, majd Bukaresten és Berlinen át jutott el oda, hogy a 20. század egyik legkülönösebb és legnagyobb hatású dirigense legyen. A „világhírű” jelző sokszor üres szólam, kelet-európai öndicséret. Az ő esetében nem az: Celibidache valóban új szemléletet hozott, új kapukat nyitott a zenében.

Személyisége és munkamódszere elválaszthatatlan volt a buddhizmustól. Nem vallásként, hanem gyakorlati hozzáállásként tekintett rá: a figyelem, az éberség, a jelenlét művészi formájaként. Úgy vélte, a karmester feladata nem az, hogy ráerőltesse akaratát a zenére, hanem hogy – saját szavaival – „feloldódjon benne”, és hagyja, hogy a mű önmaga szólaljon meg. A zenét nem alakítani, hanem hallani és engedni kell. Ebből fakadtak legendásan hosszú próbái és finom, szinte meditatív gesztusai is.

Talán ezért írtak róla viszonylag keveset a térségben: Celibidache az élő zene megszállottja volt, és esküdt ellensége minden hangfelvételnek. Meggyőződése szerint a zene csak abban a pillanatban létezik igazán, amikor megszületik; a lemez „csak a zene holtteste”. Emiatt életében alig maradtak fenn felvételei, és azok is többnyire engedély nélkül készültek. Paradox módon épp halála után, fia kitartó munkájának köszönhetően vált hozzáférhetővé az életmű egy része – amit ő maga talán sosem engedett volna ki a kezéből.

Ha valaki igazán meg akarja érteni Celibidachét, érdemes a Müncheni Filharmonikusok élén töltött éveit tanulmányozni. Ott teljesedett ki az a zenepedagógiai és filozófiai világ, amelyre ma is hivatkozunk: időkezelése, a hangzás minőségére vonatkozó megszállottsága, és az előadás mint egyszeri, megismételhetetlen esemény iránti tisztelete.

Celibidache nem a múlt legendája, hanem a jelen egyik leghalkabb, mégis legtisztább kérdése: hogyan tudunk igazán jelen lenni abban, amit csinálunk? Mit jelent a figyelem? Mi az élő? És mi az, ami egyszerűen nem rögzíthető?

Először Chelibidacheról Bács Miklós kollégától hallottam. Tetszett, tehát megjegyeztem a nevet. Majd az 1990-es bukaresti koncertjét közvetítette a tv. Sajnos nem sokat értek a zenéhez, de akkor nagyon megfogott és azóta sem ereszt. Nos ezért vártam, a róla készült önéletrajzi filmet.

És persze tagja vagyok a John Malkovich-rajongók közösségének.

Tegnap végre sikerült megnéznem a filmet a moziban. Meglepetésemre Marosvásárhelyen szinte telt ház fogadott — valószínűleg a brutális marketingkampánynak köszönhetően. A mázsás popcornnal és hektóliternyi kólát szürcsölgető közönséget látva azonban nehezen hittem el, hogy őket valójában Brückner 7. szimfóniájának interpretációja vonzotta volna be.

Ne kerteljünk: a film pontosan arra a színvonalra készült, amelyen a pattogatott kukoricát kérődző közönség fogyasztani szeretné. A következetlenségeket, butaságokat, gyerekes megfogalmazásokat felsorolni egy külön blog is kevés lenne. Ilyesmiket a reptéri szuvenírboltok polcain árulnak — giccs, de abból is a legócskább fajta.

Ha humorral akarnék élni, azt mondanám: Sergiu, Sergiu…, de nem Chelibidache, hanem inkább Nicolaescu szellemisége lengi körül ezt az alkotást.

Erről ennyit.

Emberek, megnéztem a filmet mindenki helyett!

Megspórolok mindenkinek két óra húsz percet. Nem kell megköszönni.

Kóda:

Ez az ember egy óriás volt, nem én mondom, de idővel számomra is az lett !

Pár éve egy hivatalos pályázat alkalmával a pályáztató – egy magyarországi alapítvány – nem fogadta el az egyetemünk (www.szini.ro) saját magyar fordítását. A román nyelvű dokumentumokat ezért kénytelenek voltunk elvinni egy olyan fordítóirodához, amely rendelkezik a szükséges hivatalos jogosítvánnyal.

Amikor azonban megkaptuk a „hivatalos” fordítást, döbbenten néztem végig a szövegen. A Teatru de păpuși kifejezésből ugyanis nem bábszínház lett, hanem babaszínház. A színházi szaknyelvben ez óriási különbség: a „babaszínház” a 0–3 éves korosztálynak készülő, külön műfajt jelölő előadás, míg a Teatru de păpuși intézményes értelemben egyértelműen bábszínházat jelent.

És ezért a téves fordításért ráadásul még fizettünk is.

Úgyhogy ha már szóba került:

a helyes fordítás – kétség sem fér hozzá – bábszínház.

Tájainkon, mai tudásunk szerint, 1898 augusztusában tartották az első bábelőadást: a gernyeszegi Teleki-kastély kertjében, egy tűzoltómulatság részeként. Nem tudjuk, kik léptek fel és mit mutattak be, de a Szabad Szó tudósítója lelkes volt. Ez az esemény mintha kaput nyitott volna: ettől a pillanattól kezdve a bábszínház szinte folyamatosan jelen volt a vidéken.

A ma is működő, gyermekeknek és ifjaknak szánt marosvásárhelyi bábszínház 1949. április 1-jén alakult, és azóta megszakítás nélkül működik mint professzionális intézmény. A bábszínész-képzés azonban csak 1990 után indult el, és még ma sincs külön bábszínházi rendezői szak. A szak maga sem vonzó: nincs túljelentkezés, sokszor alig akad elég jelentkező.

A sajtó ritkán, a színházi szaksajtó pedig szinte egyáltalán nem foglalkozik a bábszínházzal. A kulturális élet és a kulturpolitika súlyos adósságokat halmozott fel e terület iránt. Jó példa erre, hogy a romániai szakmai jegyzék még mindig érettségit ír elő minimumnak, noha a bábszínészetet egyetemi szinten oktatják.

A bábszínházi színdarabírás szinte a nullával egyenlő. A televíziók és rádiók időnként megemlítik, de rendszeres jelenlétről szó sincs. Ezek után nem csoda, ha a fiatalok számára a pálya nem vonzó.

A bábszínházak sok helyen komoly épületgondokkal küzdenek. Marosvásárhelyen az elmúlt 35 évben mindössze egy új, kifejezetten bábszínházi célokra tervezett épület készült el: a Művészeti Egyetem Stúdió 2.1-es épülete. Ugyanitt történt egy régi terem felújítása is az Ariel Színház számára — ez Lokodi Edit Emőke tanácselnök érdeme.

Mindezt egybevetve kijelenthető: Romániában a bábművészet nem megbecsült, inkább a művészetek „utcagyereke”. És ez alól a magyar nyelvű társulatok sem kivételek. Kalapot kell emelni azok előtt, akik ilyen körülmények között is kitartanak, és szolgálják a nézőket.

Mindez a most látott Csongor és Tünde kapcsán jutott eszembe. Milyen jó lenne, ha többet foglalkoznánk e műfajjal, és időnként felnőtteknek szóló előadások is készülnének. Persze tudom: aligha fog bármi is megváltozni.

Pedig már 1977-ben, 48 éve figyelmeztetett erre Szépréti Lilla a bukaresti A Hét hasábjain:

„… eszembe jutott, hogy a vásárhelyi bábszínháznak voltak valamikor ünnepélyes hangulatú nagyszínházi bemutatói… Kamaszoknak vagy felnőtteknek szóló kiugró teljesítménnyel (esetleg szatírával) bizony nem jött ki mostanában a vásárhelyi magyar társulat…”

Szóval régi nóta ez!

„Szekundér szégyenérzet Csongor és Tünde közben”

Miért nem működik színpadon, ami papíron gyönyörű?

Bevezetés – egy vallomás a nézőtérről

Egy ideje furcsa, másodlagos szégyenérzet fog el, amikor Csongor és Tünde-előadást nézek. Nem az a kellemetlen érzés, amikor rossz a színész, vagy döcög a rendezés, hanem az a csendes szorongás, hogy a színház valamiért megint nem találja a kulcsot Vörösmarty darabjához. És bevallom: én sem találom nézőként.

Pedig a szakirodalom tele van remek elemzésekkel. Csakhogy ettől még a legtöbb színpadi változat valahogy… nem él. Nem ragad magával, nem húz be, sőt: sokszor untat. A szöveg költői, de nehézkes, a cselekmény alig-alig tart össze. Mindeközben úgy tanították: ez a magyar drámairodalom egyik „szent hármasa”.

A klasszikus trió – és ami kilóg belőle

A magyar iskolai kánon szerint három nagy klasszikusunk van:

Csongor és Tünde Bánk bán Az ember tragédiája

E hármasból nekem mindig a Csongor és Tünde lógott ki. A másik kettő valahogy még a mai néző számára is dekódolható: politikai dráma, filozófiai eposz, hatalmas konfliktusokkal és jelentős tétekkel. A Csongor és Tünde viszont inkább allegorikus bolyongás: gyönyörű, de színpadon sokszor üres, nehezen átélhető mese.

Egyetlen emlék, ami mégis működött

Mégis, van egy előadás, amelyet örömmel idézek fel. 1977-ben, 12 évesen láttam a nagyváradi, akkor „amatőrnek”, ma inkább függetlennek mondott Kortárs Színpad 71 produkcióját, Hajdú Géza rendezésében. A mai napig élő élmény.

Most utólag megnéztem, mit írt róla a kritika. Kőrösi P. József a Hétben így értékelte:

„Az együttes ezzel a bemutatóval legfeljebb a nagyszínházak utánzására vállalkozott, meg sem kísérelte újrafelfedezni magának Vörösmarty mesejátékát. (…) Sajnos ezúttal alig kaptunk többet, mint amennyit egy iskolai évzáró előadástól kaphattunk volna.”

(A Hét, 1977. július 15.)

Na tessék. A kritika lesújtó – én meg mégis szeretettel emlékszem rá.

Miért fontos ez az emlék?

Mert akkor láttam először színpadon Bíró Józsefet.

Mert akkor hallottam először Pink Floydot színházi térben.

És mert a produkció sztárja a fiatalon elhunyt Kertész Attila volt.

Lehet, hogy a kritika szerint az előadás „csak” egy iskolai színvonalú kísérlet volt, de a színház néha nem kritériumok szerint működik. Néha egy hang, egy jelenlét, egy zene vagy egy fény ragadja el az embert — és abból lesz életre szóló emlék.

Miért nem sikerül mégis működő Csongor és Tündét csinálni ma?

Talán azért, mert a darab inkább költészet, mint dráma.

És a színház gyakran két véglet között ingadozik:

hűség a szöveghez → unalomba fullad, kortársítási kényszer → szétesik.

A középút óriási bátorságot és valódi formai újítást igényelne: zenét, képiséget, mozgásszínházi elemeket. A színház azonban még mindig fél hozzányúlni a „nemzeti klasszikusokhoz”, mert mintha kötelessége lenne őket „alázattal” játszani — nem pedig szabadon.

Záró gondolat – amit a színház valójában ad

A Csongor és Tünde akkor működik, ha megtörténik a csoda. Ha nem, akkor érezni kezdjük a szégyent, az erőlködést, a kimondatlan hiányt.

De egyvalami biztos:

a kritikus szava sosem fontosabb, mint az, amit a néző visz magával.

Én pedig 12 éves fejjel elvittem magammal:

Bíró József hangját, Pink Floyd lüktetését, Kertész Attila jelenlétét,

és egy olyan furcsa, tünékeny pillanatot, amely sokkal többet mondott a színházról, mint bármelyik elemzés.

És talán éppen ezért nem tudok ma sem teljesen elszakadni ettől a darabtól. Mert valamikor, nagyon régen — működött.

Most elfogult leszek!

A tegnap megnéztem a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak Csongor és Tünde előadását!

Sramó Gábor régi motoros a szakmában: biztos kézzel, fegyelmezetten és kockázatmentesen nyúlt a darabhoz. A vegyes bábtechnikát határozottan és magabiztosan kezelő fiatalok pedig egy olyan előadást hoztak létre, amely már most is jó — és ha még több rutint szereznek, ha megtanulják bátrabban kihasználni a közönség reakcióit, akár igazán remek előadás is lehet belőle.

Be kell vallanom: elfogult vagyok. És van is rá okom bőven. Mindig meghat, amikor fa, papír vagy drót a színész kezében életre kel. Amikor a ma már nehéz, archaikus szöveget érthetően, tisztán és hitelesen kell mondani — miközben a színész közben még bábozik is. Amikor ebben a mai, sokszor érzelmileg kimerült világban romantikus szerelmet kell hitelesen megmutatni.

És elfogult vagyok akkor is, amikor azt látom, hogy az alkotók valóban figyelnek egymásra: segítik, kiegészítik és támogatják a másikat. Jó csapat ez. Olyan csapat, amelynek színpadi jelenléte mögött ott van a közös munka öröme és az a fajta műhelyszellem, amelyet egyre ritkábban látunk.

Őszintén remélem, hogy sokszor és sokszor fogják játszani ezt az előadást. Talán nekik sikerül majd az, amit mi elmulasztottunk: újragondolni a bábszínházat, kiszabadítani abból a makacs tévhitből, hogy az csupán gyerekszórakoztatás.

Menjetek tovább, bátran, fiatalok — és gratulálok azoknak a tanároknak is, akik hittek bennetek, és kezetekbe merték adni ezt a feladatot.

Térségünkben, ha szó esik a színház múltjáról, rendszerint hősöket idéznek meg. Holott jól tudjuk, hogy a színpadon mindig is jelen voltak a szakmailag felkészületlenek és a valódi tehetség nélküliek is. Voltak, akiknek idővel elkopott a tehetsége, és voltak, akiknek épp később érkezett meg. Mégis, az emlékezés természetéből fakadóan a múltat többnyire magasztosan, szinte hibátlanul festjük le.

A minap megkeresett egy kolléga: írnia kellene valamit egy bizonyos színész-tanárról, de – mint mondta – semmit sem talál róla, és nem is ismerte személyesen. Segítsek. Mondtam neki, hogy ez természetes: az illető teljesen alkalmatlan volt a színészi pályára, és a főiskolán is leginkább arra használták, hogy felmossa a padlót. Erre ő csak annyit felelt: ezt nem írhatom le. De miért nem?

A beszélgetés ezen a ponton meg is akadt. Sejtem, mit fogunk majd olvasni: hogy tisztességesen, becsülettel, alázattal… mert valahogy így szokás. Vajon miért? Az elhunyt iránti tiszteletből? Holott a mondás szerint: halottról vagy igazat, vagy semmit. Vagy talán a saját középszerűségünktől félünk, amikor kiszínezzük a valóságot?

A színháztörténetünk tele van sikertörténetekkel – legalábbis így szeretjük mesélni. Közben Párizsban, Londonban vagy Berlinben nehéz lenne olyan múltbéli erdélyi magyar művészt találni, akinek a nevét szakmai körökben ismerősen fogadnák. Ilyenkor rendszerint előkerül Lugosi Béla vagy Johnny Weissmuller. És hol vannak azok, akikről már csak a temetői fejfa tudja, hogy valaha színésznek hívták őket?

Fene tudja. Valami mégsem jól van így. Talán egyszer írok egy könyvet A középszer dicsérete címmel.

Színházban voltam Nagyváradon. Helyszín az egykori Transilvania mozi terme, az egykori Divatház mellett. Az öregedés egyik legbiztosabb jele, hogy csak negyven, ötven éves elnevezéseket ismer az ember. Szóval pár éve, elég ügyes, de nem tökéletes terem született Váradon, ahol jó alkotások születhetnek. Most szombaton is, november 8.-án is ez történt. https://szigligetipr.wixsite.com/musorfuzet/leenanen-szépe

Az író 55 éves művész egy valódi fenegyerek. Van neki Filmes Oscar díja, meg több Golden Globe díja. Talán a legismertebb alkotása, mint író, a Három óriásplakát Ebbing határában (2018) című nagyszerű film forgatókönyve. Színdarabjaiban előszeretettel szól Írországról, az ír identitásról. Nála az “írség” eszköz, mondhatni metafora. Egyáltalán nem hősiesíti az általa teremtett ír világot. Éppen ezért könnyen beleláthatjuk drámáiba saját világunkat. Nem nehéz erdélyinek olvasni műveit. Például ebben a darabban is ilyesmiket ír: Amikor ott vagyok, legszívesebben itt lennék. De amikor meg itt vagyok … nem ott lennék a legszívesebben, még jó, hogy nem. De nem is itt, az biztos.” (Leenane szépe) számomra eléggé ismerős érzések ezek. A szereplők jók, sőt nagyon jók. Tóth Tünde évek óta a tarsulat egyik legmegbízhatóbb színésznője. Színpadi jelenléte mindig hoz valami újat, de az mindig az egyéniségéből fakad. Most azonban valami egészen különlegeset csinál. Zavarba hozza a nézőt. Párszor az az érzésem, hogy nem színházban vagyok, hanem kukkolok, egy nyitva hagyott ablakon keresztül. Partnere ehhez Tasnády-Sáhy Noémi, akinek az őszinte, egyszerű játéka, az újdonság erejével hat. Nem játszik, van. Játéka valami új, valami más dimenzió ahhoz képest amit eddig a Körös partján, a színházban láttam. Sebestyén Hunor is olyan színpadi jelenlétet hoz, ami újdonság. Nem a szolgálatos szépfiú, nem a tesztoszteron patron, hanem ember. Esendő, mulatságos, bizonytalan és végtelenül őszinte. Pályája elején járó Nagy László Zsolt mióta Nagyváradon dolgozik és nem is keveset, egészen széles spektrumát mutat. Nem lóg ki a szereposztás négyesből, de még mindig sokat próbál “játszani” Kicsit jobban bízna magában, saját adottságaiban, még mélyebbre mehetne, igaz akkor veszítene a közönséghatásból. Komoly dilemma ez… Aki meg ezt az olajozottan működő egységet összehozza az Dobrovszki Dóra rendező! Az ember ha nem követné évek óta főiskolás munkáit, azt hinné erre az első “nagy rendezésére” hogy valami lett, vagy litván esetleg lengyel sztárrendező. Hihetetlen magabiztosan alakít ki egy magyar színházakra eddig nem jellemző, realistának tűnő, új világot, ami felkavar és szórakoztat és elgondolkoztat és vonz, és taszít. Kellemetlen tükör ez kis vidéki provinciánkról. De olyan mint a CT amin vannak betegségre utaló foltok, bármilyen kellemetlen, szembe kell vele nézni. Boldog lehet Upor László a darab fordítója, hogy a szöveg jó kezekbe került és újra bebizonyosodott, hogy egy-egy erdélyi előadás igen közel van a budapesti belvároshoz. Boldog a néző, hogy Marton Richárd Zoltán olyan zenét alkotott, ami nem illusztrál, nem aláfest, hanem dramaturgiai szerepe van. Segít a színésznek és a nézőnek, de nem tolakszik. A dramaturgiai beavatkozások, Marton Orsolya részéről a csapat érdekeit, ezáltal az előadás céljait szolgálta. Fontos kiinduló pont ez, egy pár új színházi karrier indulásában. Méltó előadás a 125.-ik nagyváradi évad emlékezetessé tételében. Gratuláció a színház vezetésének, hogy bevállalta ezt a darabot és a karrierje elején levő művészeket, akik most hagytak el először iskolájukat a Marosvasarhelyi Művészeti Egyetemet. És illik megemlíteni Dobrovszki volt tanárát is: Bocsárdi László! Megérte az utazás.

Mindig öröm, mikor jó előadás látja meg a színháztermek fényét! Nagyváradon a tegnap remek játékkal, jó darabbal, nagyon reményteljes rendezővel indult, Martin McDonagh, Leenane szépe. Fordította #UporLászló, rendezte #DobrivszkiDóra! Részletek később! Egyenlőre gyerekkorom egyik iránytűjével, Hajdú Gézával a bemutató utáni örömünket fényképeztettük le Vígh László Miklóssal. Jó munka volt Szigligeti Színház!

Annakidején, 1989 előtt a hatalom és az őket védők rettegtek a kultúrától, a művészetektől. Volt rá okuk. A kommunista irodalmi könyvek úgy tanították, hogy Petőfi írt és elmondott egy verset amitől kitört a nemzetté válás forradalma. Illyes Gyula, Egy mondat a zsarnokságról, verse alaposan kívájta a medrét az 1956-os forradalom és szabadságharcnak. Emlékszem, mikor egy osztálytársnőm édesannyától kaptam, egy kézzel írt Kányádi verset és mondta, ha gondolom másoljam le több példányban és osztogassam…

A bujdosni sem tudó szegénylegény éneke

Ad notam Ady Endre
D. G. barátomnak mondom

kelendő a burkus
minket még egy rongyos
forintra se taksál
senki emberboltos

nem kellünk mi múltnak
nem kellünk mi mának
kivált jövendőnek
minket itt utálnak

nem kellünk mi testvér
sem itten sem ottan
a nemkellésekbe
beleszomorodtam

hitted volna-e hogy
nyelvpecérnek álljon
a valamikori
kenyerespajtásom

kivel együtt víttunk
vettük meg a sáncot
akkor még a világ
gyönyörűnek látszott

lejárt testvér lejárt
rosszul tarisznyáltak
felezőideje
a vén ideáknak

kiszikkadt a nádas
kigyérült az erdő
nem bujdosó lenne
a nevünk tekergő

sem inde sem unde
semerre az utunk
egy-két ezer évet
vissza kell butulnunk

kelendő a burkus
hát vigyék ha adják
várjuk mint a holtak
az ítélet napját

Az elnyomó rendszer, irodalomnál jobban félt a színháztól. Hatalmas kockázatot látott abban, hogy élőben, sok embernek előadnak egy történetet. Hiába volt a sok cenzúra, ideológiai szűrő. A hírhedt politikai titkosrendőrség folyton vizslatta az előadásokat, hogy nehogy áthallásos legyen! A művészek szabadságról álmodtak. Akkor még nem tudták, hogy milyen paradoxon, őszintén leírni, lefesteni, kimondani, hogy zsarnokság van, korrupció van, elnyomás van… mert ha kimondható, szabadon akkor annak nincs varázsa.

Ma a hatalom eszközei, a művészetek féken tartására, durvább eszközöket is ismer, mint amilyeneket a kommunisták ismertek. A hatalom benyúl a zsebbe, vagy éppen kitömi a zsebet! Pár éve arra is rájött, hogy még az írmagját sem szabad az állami kulturális intézmények élére engedni azoknak, akik nem feltétel nélkül lojálisak a hatalomhoz. Már nem kérik az ideológiai nevelést, a hatalom dicséretét ! A hatalomnak elég ha gondolatébresztő helyett, szórakoztatás van! No gender, no war…. Tinci-tánci, Csárdáskirálynő a háztetőn, hagyományőrző népies dallamokkal! Elsősorban a színházról szólok, mert az irodalomfogyasztók, képzőművészet rajongók olyan törpe kisebbség lettek, akikkel nem kell foglalkozni. Az új fegyver a színházakban, a román/magyar közéletben, a megbuherált igazgatói versenyvizsga. Itt a módszerek igen kreatívak! Magyarországon olyan politikai szűrőket alkalmaznak, hogy újabban esély sincs, nem feltétlen lojális igazgatóra. Pár önkormányzat próbál küzdeni… de egyre reménytelenebbül! Tisztelet és őszinte elismerés annak a pár színháznak, önkormányzatnak, akik még álljak a sarat! Romániában kicsit bonyolultabb, de a vége ugyanaz! Az vezet, akit a hatalom akar! Például a pályázatot éjszaka hirdetik ki és olyan fórumokon osztják, hogy csak az az egy pályázó jelentkezik, aki nekik KELL! Így lett pl, a kolozsvári Magyar Opera élére, egy hetven éves jelentkező, aki annakidején a Securitate lelkes kiszolgálója volt és évek óta egy pártnak az alapembere. Rajta kívül még tudunk példát. Most éppen a Suceava-i szinház igazgatója borzolja, a még megmaradt szabad sajtó vizeit.

https://culturaladuba.ro/lene-de-redactare-cazul-plagiatului-de-la-teatrul-matei-visniec-din-suceava/

Suceava/Szucsáva a valamikori Moldva fővárosa ma 120 ezres város. Pár éve van neki színháza. A mostani igazgató versenyvizsgával kapta a kinevezést. Igen ám de kiderült, hogy a pályázata szóról szóra egy 2021-és Pitesti (másik romániai város) színházi pályázta. Az is kiderült, hogy a pályázatot elbíráló bizottság el sem olvasta a pályázatot, mert az igazgató meg arra sem fektetett hangsúlyt, hogy a városneveket kicserélje. Lemondás helyett a színházigazgató, annyit mond, hogy egyszerűen lusta volt, a helyneveket átírni. Az ügy még tart és csak kisebb helyi forgószeleket generál. Pedig ez, ha nem más, szellemi tulajdon lopása! Minősített bűncselekmény, amiért azonnali jogi lépést kellett volna tegyen az ügyészség, mindenféle feljelentés nélkül. A jogon túl, hogyan lehet erkölcsileg egy művészeti intézmény élén valaki ilyen felkészültséggel és ilyen morális tartással? Persze a romániai magyar sajtó ingerküszöbét az ügy nem érte el

A másik eset pécsi!

https://hvg.hu/elet/20251031_pecsi-nemzeti-szinhaz-igazgato-darabont-mikold-lipics-zsolt

Pécs egy hatalmas színházi múlttal rendelkező, 140 ezres város. Ketten jelentkeztek igazgatónak. A jelentkezők közül az egyik, Darabont Mikold a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem volt hallgatója (https://www.szini.ro ) a versenyvizsga előtt megkapta az eredményt, hogy nem ő lesz a baranyai tarsulat vezetője. A szakmai szolidaritás elmaradt, pont mint a politikai nyilatkozatok! Innen látható, hogy az ellenzéket nem nagyon zavarja a kultúra.

Nos Pécs és Szucsáva most már lehetnek testvérvárosok is. igaz, hogy más-más módszerekkel, de végeredményben ugyan az a szándék!

 „A MNMKK elnöke, Demeter Szilárd kiváló feladatot végzett a központ vezetőjeként, ezért a kormány szerdai döntése alapján a jövőben kibővült feladatkörrel, kulturális nemzetépítésért felelős miniszterelnöki biztosként folytatja munkáját – jelentette be Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter.” MTI hír

Hogy mi volt a kiváló munka? Egy nagy csoport brit tudós keresi! Tény, hogy összerombolta a romániai magyar sajtó egy részét, de ez a Karmelitából kurvára nem fontos. Másik tény, hogy kirúgták! Hát igen, így kell elegánsan kirúgni valakit! Hogy a fent nevezett személy mennyi, de mennyi rosszat okozott az erdélyi magyarok megítélésének, azt még évek múlva is hallani fogjuk. Jogtalanul, mert sokan nem szolgáltunk rá arra, hogy egy sapka alatt emlegessenek minket azzal a kis karrierista, sok politikusi hátsórészt kifényesítő, lelkes táska cipelő, Demeter Szilárddal, csak azért mert egy földrajzi egységben születtünk. Demeter semmi olyat nem alkotott Erdélyben amiért le lehetne erdélyizni. Ő egy echte, sőt virtigli magyarországi karrierpolitikus. Van belőle minden pártban. Nos mostanra elege lett a magyar kormánynak is belőle, mehet. Akik okos tanul belőle!!!!

Például szellem-társa, a szellemi rosszindulatban, Vidnyánszky Attila rögtön értett a szóból és igyekezett letenni a garast, illetve a rubelt, gazdái asztalára. Két lábbal ment neki Pintér Bélának. Ezzel mint egy üzent, hogy ő jó harcos és rá lehet számítani. Pintér Béla és társulata évek óta a Tiltott és Aligmegtűrt kulturális kategóriában próbál mindent megtenni a magyarországi kultúra teljes meghülyülése ellen. Ezért (is) működnek hihetetlen kormányzati ellenszélben. Következetesen próbálnak valós tükröt tartani a Mának. Most jön a magyar színházak Döbrögie, Tavaris Vidnyánszky és minősít egy olyan színházi előadást és alkotó csapatot, amit és akiket valószínűleg nem is látott.

https://szinhaz.online/vidnyanszky-attila-pinter-bela-eloadasai-egyre-ertektelenebbek-viszont-egyre-agresszivabbak/

Látom magam előtt, ahogy Vidnyánszky szakmai jeggyel nézi az Átriumban, a Kabulit… Előadás után, ráncokat homokkal várja a 4-6-os villamost… nagy valószínűséggel nem látta sem ezt az előadást, sem a többit, de ez nem zavarja őt. Az ő kereszténységébe az ilyesmi belefér. A lényeg, hogy kenyéradó gazdáinak megfeleljen, nehogy már a Demeter Szilárd Nemzeti Program áldozata legyen ő is. Porig próbálja alázni, a maradék magyar független szinház egyik képviselőjét. Leckét próbál adni, arról amit nem látott. Valószínű, hogy Pintéréknek ez még több nézőt jelent, habár így is teltház övezi tevékenységüket, és a nézőiket nem állami buszokkal hozzák vidékről. Nekem csak egy kis kék folt csúfítja, az eset kapcsán, a lelkemet. Hol vannak a magyarországi pályatársak szolidaritási, megnyilatkozásai? Nem Pintert kell szeretni, megvédeni, csak hangosan kellene szólni, legalább morogni, Döbrögi uraméknak, hogy nem oda Buda, meg Pest meg Magyar Kultúra! Irgum-burgum. Szóltam

Szeretem mikor az órán egyszer csak elszabadul egy beszélgetés a hallgatókkal. Legutóbb azon az egyszerű dolgon okoskodtunk, hogy miért is élünk. Mondja az egyik drága ember, hogy az élet értelme, valamit hagyni magunk után, valami maradandót. Hát persze. Eszembe jut Örkény egyik egypercese, Az utolsó meggymag.

https://orkeny-egypercesek.blogspot.com/2011/12/az-utolso-meggymag.html?m=1

De nem akarok cinikus lenni. Nem mondom el nekik. Jó beszélgetés volt. Jó látni, a huszonévesek elszántságát.

Ma elkezdenek meggyúlni a gyertyák, a temetőkben, a felejtés ellen.

Évekig Nyárádszereda városában elmentem egy szobor mellett. Annyit tudtam, hogy Deák Farkast ábrázolja, a Deák Farkas iskola előtt.

Aztán egy hosszú téli estén, a könyvespolcon látom, Deák Farkas: Fogságom története. Kriterion Kiadó, Téka sorozat, 1972 Bukarest (köszönet Domokos Géza)

Olvasható jól megírt könyv. Hát ez a pasi… aki 1832-ben született Marosvásárhelyen, annakidején belekeveredett a Szekely Mártírok összesküvésbe 1852-be. Öt év börtönt kapott, annak az emlékeit írta meg ebben a könyvben. Közben megtudtam, hogy jogász volt és történész, az MTA rendes tagja….https://hu.wikipedia.org/wiki/Deák_Farkas. Szóval nem kispályás tudós, aki évekig a 1870-1873 között a Nemzeti Színház vezetésében is benne volt, fordított, franciából, tizennégy darabot. Irt is egyet, a Renegátot, amit Londonban is bemutattak. Sírja a nyárádszeredai temetőben van. Mikor ott ér a Halottak Napja, nem hagyom ki, a sírjánál való gyertyagyújtást. Sokan, sokkal többet kellene tudjanak róla. Ott van például az 1861-ben, Kolozsváron írt röpirata: Őszinte szó a román testvérekhez, Az az írás ma is kiverné a biztosítékot a magyar és román nacionalista körökben:

Deák Farkas sokat tett, hogy valami maradjon utána. Ameddig ég a gyertya a sírján, gondolkodjunk ezeken (is)