Gasparik

Szeretem mikor az órán egyszer csak elszabadul egy beszélgetés a hallgatókkal. Legutóbb azon az egyszerű dolgon okoskodtunk, hogy miért is élünk. Mondja az egyik drága ember, hogy az élet értelme, valamit hagyni magunk után, valami maradandót. Hát persze. Eszembe jut Örkény egyik egypercese, Az utolsó meggymag.

https://orkeny-egypercesek.blogspot.com/2011/12/az-utolso-meggymag.html?m=1

De nem akarok cinikus lenni. Nem mondom el nekik. Jó beszélgetés volt. Jó látni, a huszonévesek elszántságát.

Ma elkezdenek meggyúlni a gyertyák, a temetőkben, a felejtés ellen.

Évekig Nyárádszereda városában elmentem egy szobor mellett. Annyit tudtam, hogy Deák Farkast ábrázolja, a Deák Farkas iskola előtt.

Aztán egy hosszú téli estén, a könyvespolcon látom, Deák Farkas: Fogságom története. Kriterion Kiadó, Téka sorozat, 1972 Bukarest (köszönet Domokos Géza)

Olvasható jól megírt könyv. Hát ez a pasi… aki 1832-ben született Marosvásárhelyen, annakidején belekeveredett a Szekely Mártírok összesküvésbe 1852-be. Öt év börtönt kapott, annak az emlékeit írta meg ebben a könyvben. Közben megtudtam, hogy jogász volt és történész, az MTA rendes tagja….https://hu.wikipedia.org/wiki/Deák_Farkas. Szóval nem kispályás tudós, aki évekig a 1870-1873 között a Nemzeti Színház vezetésében is benne volt, fordított, franciából, tizennégy darabot. Irt is egyet, a Renegátot, amit Londonban is bemutattak. Sírja a nyárádszeredai temetőben van. Mikor ott ér a Halottak Napja, nem hagyom ki, a sírjánál való gyertyagyújtást. Sokan, sokkal többet kellene tudjanak róla. Ott van például az 1861-ben, Kolozsváron írt röpirata: Őszinte szó a román testvérekhez, Az az írás ma is kiverné a biztosítékot a magyar és román nacionalista körökben:

Deák Farkas sokat tett, hogy valami maradjon utána. Ameddig ég a gyertya a sírján, gondolkodjunk ezeken (is)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Színház Látó díj, alapítatott 2013-ban, Marosvásárhelyen. Kiötlője a Marosvásárhelyi Nemzeti Szinhaz és a #Látó szépirodalmi folyóirat! Az első kitüntetettje György Péter esztéta, kritikus 2013 december 8.-án vehette át a díjat! A díjat átadta a Látó akkori főszerkesztője Kovács András Ferenc és a szinhaz akkori igazgatója!

Ma már nincs se András, se Péter, a díjat is elfújta a középszer, a rosszindulat kicsinyességgel párosulva… emlék, emlék… ennyi marad a világmegváltásból. Nyugodj békében Péter, köszönjük, hogy voltál nekünk, hogy vendég tanár voltál a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, hogy jelenléteddel emeletes konferenciánk színvonalát! Esetleg, mert most már van időd, keresd fel KAF-ot, örülni fog neked! Pihenjetek csendesen.

https://www.lato.ro/kolto-iro/gyorgy-peter

Olvasom, hogy a mai Románia területén született, a hollywoodi hírességek sétányán csillaggal rendelkező színész, Lugosi Béla fiatal koráról, valószínűleg, film készül. Nem más mint Leonardo di Caprio foglalkozik a történettel. A hajdani világsztár, Blaskó Béla néven, bánáti kisvárosban, Lugoson született. Szabadkán, Temesváron, Szegeden, Debrecenben majd Budapesten volt a kor igen elismert színésze. A Tanácsköztársaság idején ő is mint Kodály Zoltán, Bartók Béla új rendszerről álmodott. 1920-ban Az Amerikai Egyesült Államokba távozik és épít egy hatalmas hollywoodi karriert. Az 1931-ben bemutatott Drakula film évtizedekre utat mutatott a vámpír eljátszásának stílusában. A filmben székelyek is játszanak, szép, tiszta magyar nyelven beszélnek. Van benne székelykapu is.

Nem Lugosi Béla ötlete volt a magyar/székely szál. A film alapjául, Bram Stocker által 1897-ben írt Drakula könyvben a vámpír gróf, székely környezetben, szlovák szomszédokkal él. Drakula gróf a könyv 41.-ik oldalán a következőket mondja magáról: Nekünk, székelyeknek jogunk van, hogy büszkék legyünk, mert ereinkben sok bátor faj vére folyik, akik oroszlánokként harcoltak a túlélésért. Ide, az európai népek olvasztótégelyébe az Izlandról érkező ugor törzs hozta magával azt a harci szellemet, amelyet egyenesen Thortól és Odintól örököltek, és amelynek önkívületben dühöngő berserker-harcosaik oly könyörtelen erővel tettek tanúbizonyságot Európa partjain, és aztán Ázsiában és Afrikában is, hogy a bennszülöttek már azt hitték, hogy vérfarkasok rontottak rájuk. (Bram Stoker, Drakula gróf, fordította Bartók Imre) majd így folytatja: És amikor a magyar áradat kelet felé fordult, a győzedelmes magyarok inkább atyafiaknak nevezték a székelyeket, és évszázadokon keresztül bennünket bíztak meg azzal, hogy verjük vissza a törököket”

A magyar kultúra sosem fogadta lelkesen Stoker könyvét. Az évek során Drakula “elrománosodott” A könyvet az ír szerző, Vámbéry Ármin meséi alapján, képzeletből írta. A Drakula egyenlő Vlad Țepeș-sel a későbbi korok szüleménye! Pontosabban a hetvenes évek elején Radu Florescu és Raymond McNally írók spekulálják ki, hogy Dracula nem más mint a havasalföldi vajda. A tavalyi Nosferatu filmben Drakula már egyértelműen román gróf, van már ott ortodox templom, a környezet is románul beszél. Ezzel egyidőben a romániai turizmus ékköve, a törcsvári (Bran) kastély évente kb. félmillió turistát fogad, akinek a többsége a Drakula mítoszt keresi!

Jut eszembe mindez, miközben a világ készül a Halloweenre…. Mi magyarok, székelyek semmit sem profitálunk sem Draculából, sem Lugosi Bélából. Kíváncsian várom, hogy Leonardo Di Caprio hogy gondolja Lugosi Béla, született Blaskó Béla fiatalkorát bemutatni!

Addig is ameddig Di Caprio megcsinálja, itt van a kedvenc Drakula filmem! Rendező Schneider Tibor

https://youtu.be/ZjPPWDCbzpY?si=xH66FIHo2_ICAZi_

Érdekes rendszer a mienk. Bármit akarsz, mondjuk munkát keresel, kérik a papírjaidat, a diplomáidat. Itt van mondjuk az érettségi diploma. Megnézik, rendben van, mondják. Persze, de ha én előadnám, hogy milyen tudásra kaptam…. lenne ott ámuldozás! Mesélnék mondjuk a szocializmus fölényéről, meg Jugoszlávia altalajkincseiről, meg a politikai gazdaságtanról, na és a Varsói Szerződés megalakulásáról… aztán ott az egyetemi diplomám. Három évig vívtam az egyetemen és azóta egyszer nem kellett tőrt, vagy kardot fognom a színpadon. Ha egyszer kifesteném magam, olyanra amire annakidején, maszk órán tízest kaptam, bolondok hazába zárnának. Ha előadnám, hogy a szocialista szinhaz mennyivel fölötte van a nyugati szórakoztató színháznak… Még szerencse, hogy az egyetemen volt egy pár tanár, aki tanulni és gondolkozni tanított!

Hogy miért jut ez most eszembe? Bemutatóra készül a Marosvásárhelyi Nemzeti Tompa Miklós Társulata. Előadják, a Nap gyermekei című Gorkij által, 1905-ben írt darabot. Ötvennyolc éve a szintén marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hallgatói mutatták be. Több mint harmincszor játszották, pedig a kritika eléggé lehúzta a szerzőt. Hát igen, akkoriban úgy gondolták és minket is még arra tanítottak, hogy a szerző mondanivalója szent! Bocsánat SZENT!

Hatalmas utat járt be azóta a szinház. Az igazi színház. Mi papírokkal bizonygatjuk, hogy jogosak vagyunk a színpadra menni, de a valóság utat tört magának! Hajrá Színház!

P.S. Hogy milyen volt az 1968-as Köteles utcai, Tompa Miklós rendezte előadás? Ki tudja! Akkoriban minden előadás jó volt, ami magyarul szólt! Ezt a Gorkijt több mint harmincszor adták! Legyen az új bemutató is, a közönség által szeretve.

Érzékeny téma. Sok ma a koszorúzás. A politikusok egy része nem kíméli a koszorúkat. De minis történt 1956-ban, mondjuk Marosvásárhelyen? Röviden, cinikusan mára sokkal többet latnak bele abba, ami alig történt meg. aránytalanul kevés a forradalmi történet, ahhoz képest, hogy mekkora volt a megtorlás. Sokan börtönbe kerülnek de… a a tettek megtorlása aránytalan volt. A romániai hatalom hatalmas erőkkel lép fel, preventív módon, hogy eszébe se jusson senkinek a rendszer ellen cselekedni. A magyarországi események elítélése fontos szerephez jutott ez akkoriban a művészeti körökben. Az alábbi tiltakozás aláírói között számos drámaíró, színészeket oktató tanár van. A szöveg rengeteg lapban megjelent, de valahogy 1989 után, már senki nem akar rá emlékezni… olvassuk el alaposan és gondoljunk mai viszonyunkra az elnyomáshoz!

Az igazság, hogy szeretek a színházi szakma után kutakodókkal együttműködni. Úgy is lehet mondani, hogy hallgatókat tanítani. Azonban nem szeretem ezt a kifejezést. Szeretem bennük megerősíteni az érdeklődést és közösen újra felfedezni, mi az a művészet és azon belül mi a színház… vigyáztam, hogy sose tegyem érzelmileg függővé őket irányomba. Maguk kell boldoguljanak. Nem szerettem a tyúkapó szerepet, a nagy lelkizéseket. Páran fel is rótták, de tudom, hogy így jobban érvényesültek, hamarabb megtanultak küzdeni. Istenem, hányszor szerettem volna közéjük ülni esténként egy-egy pizzára meg sörre, de az az ő életük! Figyelem, persze figyelem őket és ha nem megy nekik, nekem még jobban fáj. Mikor sikerük van? Remekül adom a közömböst… na mindegy.

Ma órák után szól a kapus az egyetemen, hogy valamit át kell adjon. Két könyv volt az. Két tapasztalattal, kutatással, vívódások teli könyv, hosszú évek munkája, egy hajdani pajtástól, Kozma Gábor Viktortól. Jut eszembe a III Richard, az Őrnagy, és a kedvencem , Sabeljszkij gróf az Ivanovban… Drága Kozi úgy érezte, meg kell ossza velem a gyötrelmei eredményét. Persze, hogy el fogom olvasni, de addig is, ma nagyon nyugodtan fogok aludni! Most úgy érzem, mindennek van értelme! Apropó a mai nap: éljen a szabadság !

Hát elment Heti Stürmer is, Europa egyik legnevesebb, a díszlettervezésben és gyártásban forradalmian újat hozó művésze. Temesváron született, tanulmányait Bukarestben a Képzőművészeti Főiskolán végezte 1967-ben, Paul Bortonovschi irányítása alatt. Vallotta: A legfontosabb a tér, nem a díszlet. Más szóval, nem a díszlettervező érdekel, hanem a színpadi tér pszichológiája. Pályáját a nagyszebeni német színházban kezdi, majd számos romániai városban dolgozik színházaknál de sűrűn kirándul a filmművészetbe is. Ő a díszlettervezője a román filmművészet egyik legnagyobb, hetvenes évekbeli sikerének a Kőorszagi lakodalomnak. A filmet Dan Pita és Mircea Veroiu rendezte, Demján József filmezte. A cselekmény Verespatakon játszódik.

A hetvenes években már ki-kijár Nyugat-Németországba dolgozni, 1977–ben oda is emigrál. Szabadúszóként Stuttgart, Oslo, Párizs, New-York színházaiban dolgozik. Az kelet-európai szocializmus bukása után, sűrűn dolgozik újra Romániában. Magyarországon a Katona József színházzal ér el eredményeket, a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb díszletért díjazzák, (a Troilus és Cressida című előadás), a magyarországi Színikritikusok Díja szintén az övé, szintén a Troilus és Cressida díszletéért (2006). Remek előadások alkotója Tompa Gáborral és Vlad Mugurralis, a Kolozsvári Magyar Színházban. Mondhatni iskolát teremtett azzal, hogy új dimenzióba helyezte a teret, amivel segítette a színészek és a rendező munkáját. Emberként szerény, barátságos párbeszédre mindig nyitott volt. A mellékelt képek 2017-ben a budapesti Nemzeti Színház parkjában, egy felejthetetlen délután készültek. Vasile Sirli zeneszerző, Silviu Purcarete rendező, George Banu teatrológus társaságában. Nyugodjon békében.

Kétségtelen, hogy a romániai diktatúra ritka kényelmetlen volt. Félelem és bizalmatlanság utalta. Az igaz, hogy a szinhaz, legalábbis a romániai magyarok számára hihetetlen fontos volt. Volt hat államilag fenntartott szinhaz, három bábszínház, egy opera amik magyar nyelven működtek. Erre még rájött a Szentgyörgyi Istvan Színművészeti Főiskola Stúdió Színháza, ahol évente minimum négy bemutatóval és heti többszöri előadással, több tízezres közönséget generálják. Ezekre még rájöttek a műkedvelő színházak. Ezek az intézmények a nem színházból élők számára voltak megmutatkozási lehetőségek. Amatőr vagy műkedvelő? Igazából nem szeretem egyik kifejezést sem. Mert sok esetben nem voltak sem amatőrök, sem pedig műkedvelők. Az aradi Periszkóp, a kolozsvári M Stúdió, a nagyváradi Kortárs Színpad 71, a marosvásárhelyi Színpad (Majom csoport) a temesvári Thália Egyetemi Színpad, csak így hirtelen ami eszembe jut. Modernek voltak, korszerűek. Fantasztikus közösségépítő, identitást adó intézmények. Mindent másként gondoltak mint a kőszínházak. Egyetemisták, orvosok, tanárok, bölcsészek, mérnökök, kétkezi munkások demokratikus találkahelye volt. Persze ezek mellett ott voltak a “hagyományosabb” népszínházak, akik inkább utánozták a profinak mondott színházakat. Ilyenek működtek, Csíkszeredában (innen indult pl. Bogdán Zsolt ) Székelyudvarhelyen, Dicsőszentmártonban , Szászrégenben, Parajdon, Nagybányán és például Medgyesen. Abban a kis Szeben megyei városban, ahol a magyarok szám meg a tízezret sem érte el. Szőcs Edgár, a romániai magyar képes történelem elő lelkiismerete, küldte ezeket a képeket amiket Búzás Árpád készített! Az előadás 1984-ben készült, a kiváló színész Boér Ferenc rendezte, a díszletet a MAMŰ neves képzőművészek Nagy Pika tervezte.

Kiváló kis közösségek voltak ezek a magyar közösség összefogására, az elnyomás idején! Mára a nagy szabadság szétszórta ezeket (kevés kivétellel) a sajtó nem ír róluk, fórumaik nincsnek, darabokat senki nem ír nekik, szakmai tanácsokat nincs kitől kérjenek. Kell a pénz a nagy városnapi ingyen koncertekre. Emlékezzünk, rájuk, gondolkozzunk rajta… talán még lehetne, más formában, más eszközökkel színházzal közösséget építeni!

Welcome to WordPress! This is your first post. Edit or delete it to take the first step in your blogging journey.